Lásd már be végre

Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned, nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak s nők, kiket összevérzett az élet, mint huzatban kivágódó henteskötény. Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat se tudtam kitalálni, nemhogy százlábú bogarat, Napot s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket. Néha inkább csak mondani akartam valamit neked s a többieknek: egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot, mely fénysebességgel röpül a fák fölött, át a hó és homok birodalmán, át a megkerülhetetlen szemeken, de mire elmondhattam volna, valaki már a romok nyelvén kiáltott rám s csikorgó tankokén. És kulcs hullott ki nyomban a zárból, a számból fogak s a ház előtti kerítés lécein láng futott a magasba, mint mókus a fenyőfára. Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött, mint aki piros szőlővesszőn felejti tekintetét. Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is: a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig, rám a kövek közé zuhant kezeket, koponyákat. Emlékszem, fájt a csontom, amikor odataszigáltak eléd s lángolt nyakszirtem is, mint gutaütéses nyaraidon.