Templomi csönd

Megfeketedett, züllő templomok, már csak a belső csöndetek tetszik nekem. Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek zuhognak le az égből, mintha elromlott automatából ezüst forintok zuhognának. Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok? Minden lehalkul itt a megfüstölődött falak között, hol mészkőoszlopok tövén kereszt virágzik barnán és golgotai árnyék. A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok, hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok, de szétbomló testek támadó bűze helyett itt mindig friss tömjén s vakmerő muskátliszag tágítja orrlikamat. És szemem is csak az Egyetlen Test, az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló, feneketlen sebeit látja s nem azét a száz- és százmillióét a földön, amelyektől, mint véres naplementétől éjszakáimban ordítozni szoktam. Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked, ki nélkülem is be szoktál térni ide! Ne kívánd többé, hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között. Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te. Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk.