Emlékezés egy álomra

Kerestelek, mint az elveszett kutyát. Egyik utcából ki, a másikba be. Hordta a szél szemembe október szemetét: zörgő bádogtetőket és nagydarab egeket hordott. Karommal védve arcomat törtettem előre a rám zúduló anarchiában, mint amikor a tavasz kitépett szívével kezemben rohantam az orvosokhoz: az elhasználódott húscsomó helyett ezt ültessétek a mellkasomba, ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát, miközben tudtam, ha nem talállak meg, már senki se hisz nekem az élők közül. A szélben tengert hallottam közeledni, reméltem, vele érkezel, mögötted féltékeny nők csapata, akiket mindig megelőztél, de csak vízcseppek őszi különítménye röpült felém sziszegve észak felől. Egy zsákutcánál a szívem hirtelen megállt és minden süvöltő lárma is vele. Azt láttam már csak, hogy lécek és ágak hasadnak ketté továbbra is hangtalanul, akár egy néma filmben.