Lónyerítés

Lentről a völgyből ló nyerít föl hozzám. A hangja érdes, lebegtetett verssor. Szinte látom: ott foszlik szét a nyári Esztergom vörösbarna tetői fölött. Hazám fiai, kivérzett lelkek, ráismertek-e még erre a hangra? Lovasrohamok, bolond csaták és koronázási misék mámorából elér-e még hozzátok ez az állati miatyánk? Hányszor, de hányszor ébresztett engem a hajnalodó istállók felől! Hányszor, de hányszor ez rebbentette el közelemből a sírokon csárdásozó pillangókat! Ha meggondoljátok, ország se volna nélküle, tetők, székesegyházak, várószobák, és múlt se, amely elmúlhatott volna velünk. A Dunán lent sokablakú hajó dohog. Nézni tanulok újra, de a le-lecsukódó szemhéjam előtt lófejek világítanak csak, mint vörösen izzó tölgyfatuskók. Feszes, királyi arcélek. Törhetetlenek. Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. Nyomukban versek sörénye csapong feketén a sárga domb fölött.