Szél fúj, homok röpül

 

 

 

 

Valami megint eltűnt

Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak?
Egy elpattanó szem búcsúfénye?
Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában?
Vagy egy padlásról lesodródó csecsemőcsontváz,
amint épp rásütött a Nap?
Fejemet forgatom, hátha láthatom még
villanó pályaívét a fák magasában.
De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló
ághegyek vége mozog.
Valami megint eltűnt előlem örökre.

 

 

 

Lónyerítés

Lentről a völgyből
ló nyerít föl hozzám.
A hangja érdes, lebegtetett verssor.
Szinte látom: ott foszlik szét
a nyári Esztergom vörösbarna tetői fölött.
Hazám fiai, kivérzett lelkek,
ráismertek-e még
erre a hangra?
Lovasrohamok, bolond csaták
és koronázási misék mámorából
elér-e még hozzátok
ez az állati miatyánk?
Hányszor, de hányszor
ébresztett engem
a hajnalodó istállók felől!
Hányszor, de hányszor
ez rebbentette el közelemből
a sírokon csárdásozó pillangókat!
Ha meggondoljátok,
ország se volna nélküle,
tetők, székesegyházak, várószobák,
és múlt se,
amely elmúlhatott volna velünk.
A Dunán lent
sokablakú hajó dohog.
Nézni tanulok újra,
de a le-lecsukódó szemhéjam előtt
lófejek világítanak csak,
mint vörösen izzó tölgyfatuskók.
Feszes, királyi arcélek. Törhetetlenek.
Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés.
Nyomukban versek sörénye csapong
feketén a sárga domb fölött.

 

 

 

Lehet, hogy Isten keres újra

Kellermayer Miklósnak

 
Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Jobbra egy hant, balra egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.
Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
köröskörül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.
Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem követ szemmel sehol senki.
Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
arrébb a nagy vizeken szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok én tiltott vidékeken?
De ha mégis láttok egyszer
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
és megpörkölődött szempillát lebegni
hosszan a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen,
ahol először látott.

 

 

 

Szél fúj, homok röpül

Szél fúj, homok röpül,
jó éjszakát, halottak!
Ma is csak a ti emlékezetetekben
maradhattam, aki vagyok.
Az élők sörözgetnek,
szivárványt rohamoznak meg eső után,
vagy rücskös vasbakancsban
ott tiporognak az oltárok előtt
és édesmindegy nekik, mi lett belőlem mára:
roncs paprikajancsi-e
vagy a halál bejegyzett vállalkozója,
ki fél könyökén vonszolódva is
kemény falakat készül ledönteni.
De úgy kell nekem: lehettem volna
könnyed himpellér is,
pimasz csengőkészítő vagy remény-postás
s utazhattam volna bársonyvonaton
világító combú nőkkel
Mozart szülővárosán át a csillagokig,
mellettem, az ülésen, virágláda
és nagy, színes könyvek a tenger állataival.
De megzsarolt parasztok ivadéka,
nem tudtam soha elfelejteni,
hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem,
csupán egy lázas asszonytól,
s örökségem a föld, a kő, a tűz
s a megrokkanás eltorzult vágya.
Hát így vagyunk ma este is, halottaim!
Szél fúj, homok röpül vigasztalan hazátok felől,
s ablaktábláim
szárny nélkül csapongnak.

 

 

 

Megint jön valaki

Megint jön valaki messziről, délről,
dideregtető napsütésben.
Szél söpri el előtte az utcát.
Két jegenyém csúcsán
ágaskodó, kis forgószelek susorásszák,
hogy a közeledő bordái mögött
Zrínyi Ilonás szív dobog.
Nem tudom, Istenen kívül
látja-e valaki
ezt a közeledőt?
Meg-megmoccanó haját
a Mártírok úti kirakatok tükreiben
s kilengő mellét,
ahogy jövőbeli földrengést jelez?
Tíz autó száguldó árnya
gázol át árnyékán szenvtelenül.
Meghal, de jön tovább.
Csuklója fölött fodros ingujj.
Ő lesz az, aki újra
átrendezi a világot körülöttem?
Gyógyító, zöld teákkal itat
s az erdőtüzet behozza szobámba?
És kitakart combján is
ő sétáltat majd katicabogarat
s napoztat lepkét,
hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem?
Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele
s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt hazák felől.
Szinte várom, hogy érkezését
egy vörös porvihar megelőzze.

 

 

 

Huszadik századi pillanat

Már a verseket is csak átfutom,
mint a szilánkos, napi híreket.
Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város
utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban
s korom a kilincseken.
De villámgyorsan a korom is elenyészik,
mint az idő vagy mint a figyelem.
Hirtelen kiüresedem magam is,
akár a bombariasztásos színpad,
s keresni kezdek valakit:
tétova tanút az ürességben.
Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne:
Noé kis adjutánsa, hátán az út porával.
Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint
valami szörnyű próbán
s megint lehet majd valamire emlékezni.

 

 

 

Emlékezés egy álomra

Kerestelek, mint az elveszett kutyát.
Egyik utcából ki, a másikba be.
Hordta a szél szemembe október szemetét:
zörgő bádogtetőket
és nagydarab egeket hordott.
Karommal védve arcomat
törtettem előre
a rám zúduló anarchiában,
mint amikor
a tavasz kitépett szívével kezemben
rohantam az orvosokhoz:
az elhasználódott húscsomó helyett
ezt ültessétek a mellkasomba,
ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát,
miközben tudtam, ha nem talállak meg,
már senki se hisz nekem
az élők közül.
A szélben tengert hallottam közeledni,
reméltem, vele érkezel,
mögötted féltékeny nők csapata,
akiket mindig megelőztél,
de csak vízcseppek őszi különítménye
röpült felém sziszegve észak felől.
Egy zsákutcánál a szívem hirtelen megállt
és minden süvöltő lárma is vele.
Azt láttam már csak,
hogy lécek és ágak
hasadnak ketté továbbra is hangtalanul,
akár egy néma filmben.

 

 

 

Álmatlan órák

Nem alszom ma sem. Párnám a
gyűretlen Hold. Alatta olyan
mélység, mint amilyet a te
szemedben láttam legelső nyarunkon.
Fénylett benne a Duna, a Garam-torok,
az elveszett Börzsöny minden páfrányos ürege
s Kolozsvár háztetőiről érkező
huszonkét tavasz. Hova tűnt el azóta
ez a hódoltató, könnyed zűrzavar?
Hova a moha-szigetek sokasága,
ahol a hajnali harmat hazára találhatott?
Kalapács, fejsze lebeg helyükön
az idegen űrben s óriás tüskéken
fönnakadt szívek. Micsoda sorsváltás ez,
micsoda aljas helycsere! Keresem szemed
korai birodalmát az éjben,
s helyette Esztergom megzöldült kupoláját
látom felém úszni hatalmasan,
mintha túlvilági űrhajó közeledne.
Tetején hanyatt egy sebzett királysas fekszik.
Két oldalt lelóg méteres szárnya.

 

 

 

Távirat

Ma megint rád gondoltam.
A házam fölött sok madár keringett.
Villám se tudta volna szétrebbenteni őket.
Talán egy háború sem.

 

 

 

Háborús pillanatkép 1944 teléről

Mozgott a pince velünk az ágyúzásban,
mint föld alatti, rossz ekhós szekér,
s én csak ámultam, hogy ökreink helyett
óriás lángok dülöngnek előtte.

 

 

 

Állj meg és fordulj hátra!

Győztél? Állj meg és fordulj hátra!
A hegy alatt, a gazban, ott ring a bölcsőd.
Épp egy kígyó kúszik felé,
hogy a helyedre beköltözzön.
Az édenkert mögötted tele vérrel.

 

 

 

Szarajevó párnája

Szarajevó véres párnája alatt
nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring.
A tegnapig élők arclenyomata
dereng már csak a rongyos huzaton
s lélegzetük utolsó hagyatéka.
 

1994

 

 

 

Templomi csönd

Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek tetszik nekem.
Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüst forintok zuhognának.
Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megfüstölődött falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán
és golgotai árnyék.
A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó bűze helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátliszag
tágítja orrlikamat.
És szemem is csak az Egyetlen Test,
az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló,
feneketlen sebeit látja
s nem azét a száz- és százmillióét a földön,
amelyektől, mint véres naplementétől
éjszakáimban ordítozni szoktam.
Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked,
ki nélkülem is be szoktál térni ide!
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között.
Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk.

 

 

 

Lásd már be végre

Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned,
nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak
s nők, kiket összevérzett az élet,
mint huzatban kivágódó henteskötény.
Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat
se tudtam kitalálni,
nemhogy százlábú bogarat, Napot
s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket.
Néha inkább csak
mondani akartam valamit neked s a többieknek:
egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot,
mely fénysebességgel röpül a fák fölött,
át a hó és homok birodalmán,
át a megkerülhetetlen szemeken,
de mire elmondhattam volna,
valaki már a romok nyelvén kiáltott rám
s csikorgó tankokén.
És kulcs hullott ki nyomban a zárból,
a számból fogak
s a ház előtti kerítés lécein
láng futott a magasba,
mint mókus a fenyőfára.
Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött,
mint aki piros szőlővesszőn
felejti tekintetét.
Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is:
a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig,
rám a kövek közé zuhant kezeket, koponyákat.
Emlékszem, fájt a csontom, amikor odataszigáltak eléd
s lángolt nyakszirtem is,
mint gutaütéses nyaraidon.

 

 

 

Ki akar itt még?

Ki akar itt még jósolni bármit?
Sok városunkat megrágta már a tűzvész,
sok rozsdás villamosunk döcögött gyászkocsiként.
Ahová lépek, mindenütt szentséges sebek
virulnak, romkertek és hamuba fulladt
muzsika foszlányai. Ki akar itt még
egy másik hazát kitalálni a
hanyatlásnak és az elmeddült asszonyok völgyét
telehordani tulipánnal?
Elfogyott itt már minden remény és jóféle átok.
Templomtornyok és villámhárítók hegyén
nem szárítkoznak többé csuromvizes, kis múzsák,
kik vörösmartys szózatokat súgnak az őrülteknek.
Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem,
vagy a szorgalmas halottak táborában…
Nyár jön, fordul a Föld, megtámad majd a por.
Ráül hangszálaimra, hogy kiáltani se tudjak
s hinni is már csak a kövek istenhitében higgyek.

 

 

 

Haláltánc-kísérlet

Levél Görömbei Andrásnak
Csodálkozol, hogy élek? Ne csodálkozz!
Életben tart az undorom:
a kitekert libanyakak tollán
átfutó, nyári borzalom
s a vértócsák a városokban,
mesterséges, kis Boszniák,
hol temetőben kel föl a Nap
és ölni tanul a diák.
Hangyák másznak a zászlórúdra,
harsog nekik a zenekar:
hajrá! hajrá! világcsúcs! éljen!
aki lemarad, belehal.
Vadrózsa-ügynökök lihegnek
pimaszul az arcom előtt,
az édenkertet parcelláznák,
hogy fölújítsák mielőbb.
Oda egy tó! Amoda pénzgyár!
Mellé kék zászlós kupleráj!
Csöcsökből emelt székesegyház,
hol a halál is muzsikál
s oszlopként áll majd az idő is,
mintha a Világ Fája állna,
s bérelhető kígyó sziszeg
a lopakodó elmúlásra.
Zene, zene és ordibálás,
világcintányér, repülők –
száz híd nyög egyszerre fülembe,
száz város harsog ébresztőt.
Nem hallod? egy szájból zuhog
az őrült bűn s az áhítat,
s mire kilépsz az éjszakából,
már senki vagy és semmi vagy.
Forog a nyár, forog, barátom,
gazdátlan tűzvész a mezőn,
karolna belém, vinne táncba,
hazug mosollyal, epedőn.
De lépésnyire megáll tőlem
s látja már, hogy bálvány vagyok:
a szemem, mint egy foszforos
szakadék csak ragyog, ragyog.

 

 

 

Ki tudtam élni

Hiába séta, úszás, hanyattfekvés,
vakmerő gyónás Istennek vagy papnak,
az én szívem már semmitől se könnyül,
földre veri a nagypénteki harmat.
Ki tudtam élni magamért és másért,
embert teremteni másnapos kínban,
most gyűlölöm a lobbanékony fákat
s a nedv-suhogást feszes ágaikban.
Én változtam meg, vagy akik szerettek?
Megunták regényemet, melyet fecskék
írtak nekik az égre okulásul?
S küzdés helyett a kalandot keresték?
A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat,
hogy bókoljon előttük minden fűszál
s velük én is, ki teremtőjük voltam?
Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál,
ólak, bankok fényében s katicabogarak
tavaszi hangára mellett is, nehogy
nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk
húsvét… Mohóbbak, mint a farizeusok!
Bárhova lépek, ők lépnek elém:
az enyémek, a lázamból valók.
Élni is már csak ők élnek helyettem,
s nekik csörgeti Isten a dióit.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]