Valami megint eltűnt
| Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak? |
| Egy elpattanó szem búcsúfénye? |
| Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában? |
| Vagy egy padlásról lesodródó csecsemőcsontváz, |
| amint épp rásütött a Nap? |
| Fejemet forgatom, hátha láthatom még |
| villanó pályaívét a fák magasában. |
| De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló |
| Valami megint eltűnt előlem örökre. |
|
Lónyerítés
| A hangja érdes, lebegtetett verssor. |
| Szinte látom: ott foszlik szét |
| a nyári Esztergom vörösbarna tetői fölött. |
| Hazám fiai, kivérzett lelkek, |
| Lovasrohamok, bolond csaták |
| és koronázási misék mámorából |
|
| a hajnalodó istállók felől! |
| ez rebbentette el közelemből |
| a sírokon csárdásozó pillangókat! |
|
| tetők, székesegyházak, várószobák, |
| amely elmúlhatott volna velünk. |
|
| de a le-lecsukódó szemhéjam előtt |
| lófejek világítanak csak, |
| mint vörösen izzó tölgyfatuskók. |
|
| Feszes, királyi arcélek. Törhetetlenek. |
|
| Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. |
| Nyomukban versek sörénye csapong |
| feketén a sárga domb fölött. |
|
|
Lehet, hogy Isten keres újra
|
Kellermayer Miklósnak
| Mikor még mezítláb jártam |
| látott az Isten engem is. |
| Jobbra egy hant, balra egy vakondtúrás |
| s két-három villám földbe szúrva. |
|
| Ha elbotlottam, félrenézett |
| s úgy segített, hogy megmosolygott. |
| Vérem hiába folyt ilyenkor, |
| köröskörül nagy fény keringett, |
| mintha lovak futottak volna körbe-körbe. |
|
| Lépkedhetek ma földrészek közt, |
| becsvágyó hazákban, városokban, |
| vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok, |
| nem követ szemmel sehol senki. |
|
| Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek, |
| arrébb a nagy vizeken szörnyeteg anyahajók, |
| repülő fejszékkel a fedélzeten. |
| Kit is izgathatna szép, trágár napokon, |
| hogy mért is kóválygok én tiltott vidékeken? |
|
| De ha mégis láttok egyszer |
| szétnyíló, sárga hasadékot az égen |
| és megpörkölődött szempillát lebegni |
| lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, |
|
|
Szél fúj, homok röpül
| Ma is csak a ti emlékezetetekben |
| szivárványt rohamoznak meg eső után, |
| vagy rücskös vasbakancsban |
| ott tiporognak az oltárok előtt |
| és édesmindegy nekik, mi lett belőlem mára: |
| vagy a halál bejegyzett vállalkozója, |
| ki fél könyökén vonszolódva is |
| kemény falakat készül ledönteni. |
|
| De úgy kell nekem: lehettem volna |
| pimasz csengőkészítő vagy remény-postás |
| s utazhattam volna bársonyvonaton |
| Mozart szülővárosán át a csillagokig, |
| mellettem, az ülésen, virágláda |
| és nagy, színes könyvek a tenger állataival. |
| De megzsarolt parasztok ivadéka, |
| nem tudtam soha elfelejteni, |
| hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem, |
| csupán egy lázas asszonytól, |
| s örökségem a föld, a kő, a tűz |
| s a megrokkanás eltorzult vágya. |
|
| Hát így vagyunk ma este is, halottaim! |
|
| Szél fúj, homok röpül vigasztalan hazátok felől, |
| szárny nélkül csapongnak. |
|
|
Megint jön valaki
| Megint jön valaki messziről, délről, |
| Szél söpri el előtte az utcát. |
| ágaskodó, kis forgószelek susorásszák, |
| hogy a közeledő bordái mögött |
| Zrínyi Ilonás szív dobog. |
|
| a Mártírok úti kirakatok tükreiben |
| ahogy jövőbeli földrengést jelez? |
|
| gázol át árnyékán szenvtelenül. |
| Csuklója fölött fodros ingujj. |
|
| átrendezi a világot körülöttem? |
| Gyógyító, zöld teákkal itat |
| s az erdőtüzet behozza szobámba? |
|
| ő sétáltat majd katicabogarat |
| hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem? |
|
| Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele |
| s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt hazák felől. |
| Szinte várom, hogy érkezését |
| egy vörös porvihar megelőzze. |
|
|
Huszadik századi pillanat
| Már a verseket is csak átfutom, |
| mint a szilánkos, napi híreket. |
| Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város |
| utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban |
|
| De villámgyorsan a korom is elenyészik, |
| mint az idő vagy mint a figyelem. |
| Hirtelen kiüresedem magam is, |
| akár a bombariasztásos színpad, |
| s keresni kezdek valakit: |
| tétova tanút az ürességben. |
|
| Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne: |
| Noé kis adjutánsa, hátán az út porával. |
| Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint |
| s megint lehet majd valamire emlékezni. |
|
|
Emlékezés egy álomra
| Kerestelek, mint az elveszett kutyát. |
| Egyik utcából ki, a másikba be. |
| Hordta a szél szemembe október szemetét: |
| és nagydarab egeket hordott. |
|
| a rám zúduló anarchiában, |
| a tavasz kitépett szívével kezemben |
| az elhasználódott húscsomó helyett |
| ezt ültessétek a mellkasomba, |
| ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát, |
| miközben tudtam, ha nem talállak meg, |
|
| A szélben tengert hallottam közeledni, |
| mögötted féltékeny nők csapata, |
| akiket mindig megelőztél, |
| de csak vízcseppek őszi különítménye |
| röpült felém sziszegve észak felől. |
|
| Egy zsákutcánál a szívem hirtelen megállt |
| és minden süvöltő lárma is vele. |
| hasadnak ketté továbbra is hangtalanul, |
|
|
Álmatlan órák
| Nem alszom ma sem. Párnám a |
| gyűretlen Hold. Alatta olyan |
| mélység, mint amilyet a te |
| szemedben láttam legelső nyarunkon. |
| Fénylett benne a Duna, a Garam-torok, |
| az elveszett Börzsöny minden páfrányos ürege |
| s Kolozsvár háztetőiről érkező |
| huszonkét tavasz. Hova tűnt el azóta |
| ez a hódoltató, könnyed zűrzavar? |
| Hova a moha-szigetek sokasága, |
| ahol a hajnali harmat hazára találhatott? |
| Kalapács, fejsze lebeg helyükön |
| az idegen űrben s óriás tüskéken |
| fönnakadt szívek. Micsoda sorsváltás ez, |
| micsoda aljas helycsere! Keresem szemed |
| korai birodalmát az éjben, |
| s helyette Esztergom megzöldült kupoláját |
| látom felém úszni hatalmasan, |
| mintha túlvilági űrhajó közeledne. |
| Tetején hanyatt egy sebzett királysas fekszik. |
| Két oldalt lelóg méteres szárnya. |
|
Távirat
| A házam fölött sok madár keringett. |
| Villám se tudta volna szétrebbenteni őket. |
|
Háborús pillanatkép 1944 teléről
| Mozgott a pince velünk az ágyúzásban, |
| mint föld alatti, rossz ekhós szekér, |
| s én csak ámultam, hogy ökreink helyett |
| óriás lángok dülöngnek előtte. |
|
Állj meg és fordulj hátra!
| Győztél? Állj meg és fordulj hátra! |
| A hegy alatt, a gazban, ott ring a bölcsőd. |
| Épp egy kígyó kúszik felé, |
| hogy a helyedre beköltözzön. |
| Az édenkert mögötted tele vérrel. |
|
Szarajevó párnája
| Szarajevó véres párnája alatt |
| nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring. |
| A tegnapig élők arclenyomata |
| dereng már csak a rongyos huzaton |
| s lélegzetük utolsó hagyatéka. |
|
Templomi csönd
| Megfeketedett, züllő templomok, |
| már csak a belső csöndetek tetszik nekem. |
| Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek |
| mintha elromlott automatából |
| ezüst forintok zuhognának. |
|
| Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok? |
| a megfüstölődött falak között, |
|
| A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok, |
| hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok, |
| de szétbomló testek támadó bűze helyett |
|
| És szemem is csak az Egyetlen Test, |
| az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló, |
| s nem azét a száz- és százmillióét a földön, |
| amelyektől, mint véres naplementétől |
| éjszakáimban ordítozni szoktam. |
|
| Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked, |
| ki nélkülem is be szoktál térni ide! |
| hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között. |
| Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te. |
| Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk. |
|
|
Lásd már be végre
| Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned, |
| nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak |
| s nők, kiket összevérzett az élet, |
| mint huzatban kivágódó henteskötény. |
| Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat |
| nemhogy százlábú bogarat, Napot |
| s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket. |
| mondani akartam valamit neked s a többieknek: |
| egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot, |
| mely fénysebességgel röpül a fák fölött, |
| át a hó és homok birodalmán, |
| át a megkerülhetetlen szemeken, |
| de mire elmondhattam volna, |
| valaki már a romok nyelvén kiáltott rám |
| És kulcs hullott ki nyomban a zárból, |
| s a ház előtti kerítés lécein |
| Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött, |
| mint aki piros szőlővesszőn |
|
| Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is: |
| a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig, |
| rám a kövek közé zuhant kezeket, koponyákat. |
|
| Emlékszem, fájt a csontom, amikor odataszigáltak eléd |
| s lángolt nyakszirtem is, |
| mint gutaütéses nyaraidon. |
|
|
Ki akar itt még?
| Ki akar itt még jósolni bármit? |
| Sok városunkat megrágta már a tűzvész, |
| sok rozsdás villamosunk döcögött gyászkocsiként. |
|
| Ahová lépek, mindenütt szentséges sebek |
| virulnak, romkertek és hamuba fulladt |
| muzsika foszlányai. Ki akar itt még |
|
| egy másik hazát kitalálni a |
| hanyatlásnak és az elmeddült asszonyok völgyét |
|
| Elfogyott itt már minden remény és jóféle átok. |
| Templomtornyok és villámhárítók hegyén |
| nem szárítkoznak többé csuromvizes, kis múzsák, |
|
| kik vörösmartys szózatokat súgnak az őrülteknek. |
| Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem, |
| vagy a szorgalmas halottak táborában… |
|
| Nyár jön, fordul a Föld, megtámad majd a por. |
| Ráül hangszálaimra, hogy kiáltani se tudjak |
| s hinni is már csak a kövek istenhitében higgyek. |
|
|
Haláltánc-kísérlet
| Csodálkozol, hogy élek? Ne csodálkozz! |
| a kitekert libanyakak tollán |
| s a vértócsák a városokban, |
| mesterséges, kis Boszniák, |
| hol temetőben kel föl a Nap |
|
| Hangyák másznak a zászlórúdra, |
| hajrá! hajrá! világcsúcs! éljen! |
| Vadrózsa-ügynökök lihegnek |
| az édenkertet parcelláznák, |
|
| Oda egy tó! Amoda pénzgyár! |
| Mellé kék zászlós kupleráj! |
| Csöcsökből emelt székesegyház, |
| s oszlopként áll majd az idő is, |
| mintha a Világ Fája állna, |
| s bérelhető kígyó sziszeg |
|
| világcintányér, repülők – |
| száz híd nyög egyszerre fülembe, |
| száz város harsog ébresztőt. |
| Nem hallod? egy szájból zuhog |
| az őrült bűn s az áhítat, |
| s mire kilépsz az éjszakából, |
| már senki vagy és semmi vagy. |
|
| Forog a nyár, forog, barátom, |
| gazdátlan tűzvész a mezőn, |
| karolna belém, vinne táncba, |
| De lépésnyire megáll tőlem |
| s látja már, hogy bálvány vagyok: |
| a szemem, mint egy foszforos |
| szakadék csak ragyog, ragyog. |
|
|
Ki tudtam élni
| Hiába séta, úszás, hanyattfekvés, |
| vakmerő gyónás Istennek vagy papnak, |
| az én szívem már semmitől se könnyül, |
| földre veri a nagypénteki harmat. |
|
| Ki tudtam élni magamért és másért, |
| embert teremteni másnapos kínban, |
| most gyűlölöm a lobbanékony fákat |
| s a nedv-suhogást feszes ágaikban. |
|
| Én változtam meg, vagy akik szerettek? |
| Megunták regényemet, melyet fecskék |
| írtak nekik az égre okulásul? |
| S küzdés helyett a kalandot keresték? |
|
| A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat, |
| hogy bókoljon előttük minden fűszál |
| s velük én is, ki teremtőjük voltam? |
| Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál, |
|
| ólak, bankok fényében s katicabogarak |
| tavaszi hangára mellett is, nehogy |
| nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk |
| húsvét… Mohóbbak, mint a farizeusok! |
|
| Bárhova lépek, ők lépnek elém: |
| az enyémek, a lázamból valók. |
| Élni is már csak ők élnek helyettem, |
| s nekik csörgeti Isten a dióit. |
|
|
|