Csöndes tériszony

új versek

 

 

 

 

Szél fúj, homok röpül

 

 

 

 

Valami megint eltűnt

Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak?
Egy elpattanó szem búcsúfénye?
Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában?
Vagy egy padlásról lesodródó csecsemőcsontváz,
amint épp rásütött a Nap?
Fejemet forgatom, hátha láthatom még
villanó pályaívét a fák magasában.
De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló
ághegyek vége mozog.
Valami megint eltűnt előlem örökre.

 

 

 

Lónyerítés

Lentről a völgyből
ló nyerít föl hozzám.
A hangja érdes, lebegtetett verssor.
Szinte látom: ott foszlik szét
a nyári Esztergom vörösbarna tetői fölött.
Hazám fiai, kivérzett lelkek,
ráismertek-e még
erre a hangra?
Lovasrohamok, bolond csaták
és koronázási misék mámorából
elér-e még hozzátok
ez az állati miatyánk?
Hányszor, de hányszor
ébresztett engem
a hajnalodó istállók felől!
Hányszor, de hányszor
ez rebbentette el közelemből
a sírokon csárdásozó pillangókat!
Ha meggondoljátok,
ország se volna nélküle,
tetők, székesegyházak, várószobák,
és múlt se,
amely elmúlhatott volna velünk.
A Dunán lent
sokablakú hajó dohog.
Nézni tanulok újra,
de a le-lecsukódó szemhéjam előtt
lófejek világítanak csak,
mint vörösen izzó tölgyfatuskók.
Feszes, királyi arcélek. Törhetetlenek.
Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés.
Nyomukban versek sörénye csapong
feketén a sárga domb fölött.

 

 

 

Lehet, hogy Isten keres újra

Kellermayer Miklósnak

 
Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Jobbra egy hant, balra egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.
Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
köröskörül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.
Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem követ szemmel sehol senki.
Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
arrébb a nagy vizeken szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok én tiltott vidékeken?
De ha mégis láttok egyszer
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
és megpörkölődött szempillát lebegni
hosszan a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen,
ahol először látott.

 

 

 

Szél fúj, homok röpül

Szél fúj, homok röpül,
jó éjszakát, halottak!
Ma is csak a ti emlékezetetekben
maradhattam, aki vagyok.
Az élők sörözgetnek,
szivárványt rohamoznak meg eső után,
vagy rücskös vasbakancsban
ott tiporognak az oltárok előtt
és édesmindegy nekik, mi lett belőlem mára:
roncs paprikajancsi-e
vagy a halál bejegyzett vállalkozója,
ki fél könyökén vonszolódva is
kemény falakat készül ledönteni.
De úgy kell nekem: lehettem volna
könnyed himpellér is,
pimasz csengőkészítő vagy remény-postás
s utazhattam volna bársonyvonaton
világító combú nőkkel
Mozart szülővárosán át a csillagokig,
mellettem, az ülésen, virágláda
és nagy, színes könyvek a tenger állataival.
De megzsarolt parasztok ivadéka,
nem tudtam soha elfelejteni,
hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem,
csupán egy lázas asszonytól,
s örökségem a föld, a kő, a tűz
s a megrokkanás eltorzult vágya.
Hát így vagyunk ma este is, halottaim!
Szél fúj, homok röpül vigasztalan hazátok felől,
s ablaktábláim
szárny nélkül csapongnak.

 

 

 

Megint jön valaki

Megint jön valaki messziről, délről,
dideregtető napsütésben.
Szél söpri el előtte az utcát.
Két jegenyém csúcsán
ágaskodó, kis forgószelek susorásszák,
hogy a közeledő bordái mögött
Zrínyi Ilonás szív dobog.
Nem tudom, Istenen kívül
látja-e valaki
ezt a közeledőt?
Meg-megmoccanó haját
a Mártírok úti kirakatok tükreiben
s kilengő mellét,
ahogy jövőbeli földrengést jelez?
Tíz autó száguldó árnya
gázol át árnyékán szenvtelenül.
Meghal, de jön tovább.
Csuklója fölött fodros ingujj.
Ő lesz az, aki újra
átrendezi a világot körülöttem?
Gyógyító, zöld teákkal itat
s az erdőtüzet behozza szobámba?
És kitakart combján is
ő sétáltat majd katicabogarat
s napoztat lepkét,
hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem?
Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele
s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt hazák felől.
Szinte várom, hogy érkezését
egy vörös porvihar megelőzze.

 

 

 

Huszadik századi pillanat

Már a verseket is csak átfutom,
mint a szilánkos, napi híreket.
Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város
utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban
s korom a kilincseken.
De villámgyorsan a korom is elenyészik,
mint az idő vagy mint a figyelem.
Hirtelen kiüresedem magam is,
akár a bombariasztásos színpad,
s keresni kezdek valakit:
tétova tanút az ürességben.
Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne:
Noé kis adjutánsa, hátán az út porával.
Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint
valami szörnyű próbán
s megint lehet majd valamire emlékezni.

 

 

 

Emlékezés egy álomra

Kerestelek, mint az elveszett kutyát.
Egyik utcából ki, a másikba be.
Hordta a szél szemembe október szemetét:
zörgő bádogtetőket
és nagydarab egeket hordott.
Karommal védve arcomat
törtettem előre
a rám zúduló anarchiában,
mint amikor
a tavasz kitépett szívével kezemben
rohantam az orvosokhoz:
az elhasználódott húscsomó helyett
ezt ültessétek a mellkasomba,
ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát,
miközben tudtam, ha nem talállak meg,
már senki se hisz nekem
az élők közül.
A szélben tengert hallottam közeledni,
reméltem, vele érkezel,
mögötted féltékeny nők csapata,
akiket mindig megelőztél,
de csak vízcseppek őszi különítménye
röpült felém sziszegve észak felől.
Egy zsákutcánál a szívem hirtelen megállt
és minden süvöltő lárma is vele.
Azt láttam már csak,
hogy lécek és ágak
hasadnak ketté továbbra is hangtalanul,
akár egy néma filmben.

 

 

 

Álmatlan órák

Nem alszom ma sem. Párnám a
gyűretlen Hold. Alatta olyan
mélység, mint amilyet a te
szemedben láttam legelső nyarunkon.
Fénylett benne a Duna, a Garam-torok,
az elveszett Börzsöny minden páfrányos ürege
s Kolozsvár háztetőiről érkező
huszonkét tavasz. Hova tűnt el azóta
ez a hódoltató, könnyed zűrzavar?
Hova a moha-szigetek sokasága,
ahol a hajnali harmat hazára találhatott?
Kalapács, fejsze lebeg helyükön
az idegen űrben s óriás tüskéken
fönnakadt szívek. Micsoda sorsváltás ez,
micsoda aljas helycsere! Keresem szemed
korai birodalmát az éjben,
s helyette Esztergom megzöldült kupoláját
látom felém úszni hatalmasan,
mintha túlvilági űrhajó közeledne.
Tetején hanyatt egy sebzett királysas fekszik.
Két oldalt lelóg méteres szárnya.

 

 

 

Távirat

Ma megint rád gondoltam.
A házam fölött sok madár keringett.
Villám se tudta volna szétrebbenteni őket.
Talán egy háború sem.

 

 

 

Háborús pillanatkép 1944 teléről

Mozgott a pince velünk az ágyúzásban,
mint föld alatti, rossz ekhós szekér,
s én csak ámultam, hogy ökreink helyett
óriás lángok dülöngnek előtte.

 

 

 

Állj meg és fordulj hátra!

Győztél? Állj meg és fordulj hátra!
A hegy alatt, a gazban, ott ring a bölcsőd.
Épp egy kígyó kúszik felé,
hogy a helyedre beköltözzön.
Az édenkert mögötted tele vérrel.

 

 

 

Szarajevó párnája

Szarajevó véres párnája alatt
nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring.
A tegnapig élők arclenyomata
dereng már csak a rongyos huzaton
s lélegzetük utolsó hagyatéka.
 

1994

 

 

 

Templomi csönd

Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek tetszik nekem.
Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüst forintok zuhognának.
Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megfüstölődött falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán
és golgotai árnyék.
A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó bűze helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátliszag
tágítja orrlikamat.
És szemem is csak az Egyetlen Test,
az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló,
feneketlen sebeit látja
s nem azét a száz- és százmillióét a földön,
amelyektől, mint véres naplementétől
éjszakáimban ordítozni szoktam.
Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked,
ki nélkülem is be szoktál térni ide!
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között.
Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk.

 

 

 

Lásd már be végre

Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned,
nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak
s nők, kiket összevérzett az élet,
mint huzatban kivágódó henteskötény.
Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat
se tudtam kitalálni,
nemhogy százlábú bogarat, Napot
s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket.
Néha inkább csak
mondani akartam valamit neked s a többieknek:
egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot,
mely fénysebességgel röpül a fák fölött,
át a hó és homok birodalmán,
át a megkerülhetetlen szemeken,
de mire elmondhattam volna,
valaki már a romok nyelvén kiáltott rám
s csikorgó tankokén.
És kulcs hullott ki nyomban a zárból,
a számból fogak
s a ház előtti kerítés lécein
láng futott a magasba,
mint mókus a fenyőfára.
Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött,
mint aki piros szőlővesszőn
felejti tekintetét.
Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is:
a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig,
rám a kövek közé zuhant kezeket, koponyákat.
Emlékszem, fájt a csontom, amikor odataszigáltak eléd
s lángolt nyakszirtem is,
mint gutaütéses nyaraidon.

 

 

 

Ki akar itt még?

Ki akar itt még jósolni bármit?
Sok városunkat megrágta már a tűzvész,
sok rozsdás villamosunk döcögött gyászkocsiként.
Ahová lépek, mindenütt szentséges sebek
virulnak, romkertek és hamuba fulladt
muzsika foszlányai. Ki akar itt még
egy másik hazát kitalálni a
hanyatlásnak és az elmeddült asszonyok völgyét
telehordani tulipánnal?
Elfogyott itt már minden remény és jóféle átok.
Templomtornyok és villámhárítók hegyén
nem szárítkoznak többé csuromvizes, kis múzsák,
kik vörösmartys szózatokat súgnak az őrülteknek.
Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem,
vagy a szorgalmas halottak táborában…
Nyár jön, fordul a Föld, megtámad majd a por.
Ráül hangszálaimra, hogy kiáltani se tudjak
s hinni is már csak a kövek istenhitében higgyek.

 

 

 

Haláltánc-kísérlet

Levél Görömbei Andrásnak
Csodálkozol, hogy élek? Ne csodálkozz!
Életben tart az undorom:
a kitekert libanyakak tollán
átfutó, nyári borzalom
s a vértócsák a városokban,
mesterséges, kis Boszniák,
hol temetőben kel föl a Nap
és ölni tanul a diák.
Hangyák másznak a zászlórúdra,
harsog nekik a zenekar:
hajrá! hajrá! világcsúcs! éljen!
aki lemarad, belehal.
Vadrózsa-ügynökök lihegnek
pimaszul az arcom előtt,
az édenkertet parcelláznák,
hogy fölújítsák mielőbb.
Oda egy tó! Amoda pénzgyár!
Mellé kék zászlós kupleráj!
Csöcsökből emelt székesegyház,
hol a halál is muzsikál
s oszlopként áll majd az idő is,
mintha a Világ Fája állna,
s bérelhető kígyó sziszeg
a lopakodó elmúlásra.
Zene, zene és ordibálás,
világcintányér, repülők –
száz híd nyög egyszerre fülembe,
száz város harsog ébresztőt.
Nem hallod? egy szájból zuhog
az őrült bűn s az áhítat,
s mire kilépsz az éjszakából,
már senki vagy és semmi vagy.
Forog a nyár, forog, barátom,
gazdátlan tűzvész a mezőn,
karolna belém, vinne táncba,
hazug mosollyal, epedőn.
De lépésnyire megáll tőlem
s látja már, hogy bálvány vagyok:
a szemem, mint egy foszforos
szakadék csak ragyog, ragyog.

 

 

 

Ki tudtam élni

Hiába séta, úszás, hanyattfekvés,
vakmerő gyónás Istennek vagy papnak,
az én szívem már semmitől se könnyül,
földre veri a nagypénteki harmat.
Ki tudtam élni magamért és másért,
embert teremteni másnapos kínban,
most gyűlölöm a lobbanékony fákat
s a nedv-suhogást feszes ágaikban.
Én változtam meg, vagy akik szerettek?
Megunták regényemet, melyet fecskék
írtak nekik az égre okulásul?
S küzdés helyett a kalandot keresték?
A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat,
hogy bókoljon előttük minden fűszál
s velük én is, ki teremtőjük voltam?
Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál,
ólak, bankok fényében s katicabogarak
tavaszi hangára mellett is, nehogy
nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk
húsvét… Mohóbbak, mint a farizeusok!
Bárhova lépek, ők lépnek elém:
az enyémek, a lázamból valók.
Élni is már csak ők élnek helyettem,
s nekik csörgeti Isten a dióit.

 

 

 

A falfirkálók beszivárgása a városba

 

 

 

 

A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál,
kívül a városon. Először csak krikszkrakszokat,
suta macskakörmöket és gyors villámokat
firkáltak rá a szűz felületre.
Egy dühöngő vakond álmát.
Később nagycsöcsű nőket, halálfejjel.
Tudták, hogy hörögni fog a környék,
hörögni, átkozódni, és józan szemek
siklanak majd ki, mint a villamosok,
de ők csakazértis vasbádog-arccal nyomultak tovább.
A temetői angyalok mellét
már kátrányos ujjakkal markolászták össze.
„Nem támadtok föl, szelíd banditák
– írták a sírkert kapuja fölé
az ott lakóknak –: elmúltatok mint a cúgos cipők
divatja, el, mint a sétapálcák.
Halottak? Már talán azok se vagytok.
Elszökött már a harangszó is mellőletek.”
És bent a városban vibrálni kezdtek a falak:
sárga templomok, sörgyárak és kórházak falai,
mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda.
„Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak
az utca túlsó felére a falfirkálók. – Ti a
megszaporodott nullákat húzzátok át, mi a gőgös időt!”
És villanymozdonyként száguldó nagy Z betűk
sodorták el a tavaszi napfényt, a reklámokat,
az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes
hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva
beláthatatlan terek felé masíroztak.
Ablakból nézem a jeleket hagyók kiborotvált nyakszirtjét,
utcáról utcára rohantak otthontalanul.
Tékozló fiúk talán, akik a tékozló várossal együtt
készülődnek már valamire?
Vagy kóbor senkifik, akik a repülő baglyokat
és a repülő port is bemeszelnék?

 

 

 

Zavaros óra

Mit tehetek? Zöld akácok alatt üldögélek
s hagyom az időt múlni.
Hallgatom, hogy ócsárolnak megint
a kiszőrösödött állú senkipisták,
talán, mert integettem újra Istennek
s néhány galambjának.
Csak bámulom őket fél szemmel
innen a fák alól.
Hadonászó kezük árnyéka
ott cikázik az Országház kupoláján,
villanydrótokat szaggatnak szét
és Rákóczi bronzlovának a zablavasát
rángatják vad dühükben.
Közben a Dunát faggatom: kik lehetnek
ezek a hangoskodó martalócok,
és honnan ismernek engem,
hogy Budapest boldogtalan körútjain
végig az én nevemet kiabálják?
Lehet, hogy gyerekkorukban
zöld hernyók aludtak el a gégéjükön?
Kezemet inkább a semmi köré fonnám,
mint köréjük, ha ostoros esőkkel
érkezne közénk észak. Menthetetlenek úgyis,
romlás-szakértők, temető-szakértők,
akiket titokban gyilkos apák látogatnak,
beöltözve vállpántos zubbonyokba.
A század a szörnyeké is, hallok egy hangot
motyorászni a megsűrűsödő árnyék mögül.
A hang megnyugtató, de hogy kerültem én oda
a félhomályba? Pad sehol. Akácok sehol.
A Duna medrében is, mintha egy
beezüstözött vonat rohanna délre.

 

 

 

Az Idő búcsúja

Ajtót nyitok. Durván nyomul be az ősz
fűtetlen, zsúfolt előszobámba,
s nyomul utána rögtön
a vállszíjas évszázad is.
Megáll, körülnéz,
megnézi magát
a kifényesített, sárgaréz mozsár tükrében,
mint aki útra készül.
Hová? hová? – kérdezném rezes torokkal,
de inkább ferdén nézem.
Azt gondolom: a pestis búcsúzhatott így
élőktől és holtaktól régen,
ahogy ez az évszázad tőlünk.
Távoliak már a bűnei,
akár az elhamvasztottak teste,
s a bádogkoporsók is már csak
behorpadt csecsebecsék.
Szemétkukát görget a szél az utcán
házam előtt.
Csörömpöl a nagyranőtt vödör,
mint lánctalpakon vánszorgó,
megöregedett szörnyeteg.
Rövidszoknyás iskoláslányok,
fussatok gyorsan haza!
Ijedtükben még tán a rátok vigyázó
istenek is pincébe futnak.
A szemközti ház falában
ötvenéves lövedék-sebek.
Hajléktalan verebek
keresnek bennük néha szállást.
A vállszíjas Idő odapillant rájuk
s fölemelt kézzel búcsúzik tőlük is.
Összeszűkült szemében züllő fények.
Aztán kilép szobámból s távozik.
Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.

 

 

 

Szentkép, Heródessel

Megsavanyodott anyák
hintáztatják gyereküket
a játszótéren.
Galambok szállnak le melléjük a porba.
A por meleg, a tekintetek hűvösek,
mint éjszakára kinnfelejtett fejszék.
Heródes milyen mámorosan
sétafikálna errefelé!
A koronáját ócska nájlonszatyorban hozná
s titokban följegyezhetné magának,
hogy melyik gyerek szájába
dughatna mérgezett cukrot,
mikor az anyjuk unottan néz el
a vörösre festett hinták fölött.
Nem folyna vér,
nem rohangálna sikoltva senki.
Minden gyalogos és minden autó
a kivilágosodó ég irányába indulna el.
És a galambok is csak ugrálnának tovább
a szemetes porban,
mint a szentképeken.

 

 

 

Berda József

Nem tudom, mire gondolt többet:
a borjúpörköltre-e vagy a halálra?
Öreg szakácsok himnuszát
dúdolta minden reggel:
„Ha jót eszünk, föltámadunk.”
Arca ilyenkor átszellemült,
mint szeptemberi fényben a sütőtöké.
Zsebébe nyúlt és megsimogatta szelíden
az összekötözött, zsenge galambfiat,
amelyből jó tubicalevest
főz majd holnap a háziasszony.
Csettintett is hozzá előre,
mint Napóleon egy megálmodott lovasrohamhoz.
És elkezdődhetett máris a nap.
Suhanhattak tovább a bolygók.
Sodorhatták a nagy folyók a halottakat.
És Isten reumás térde is recseghetett.

 

 

 

A fiatal, alkoholista festő látogatása

A felvidéki Dudor István emlékére
Betántorgott egy őszön hozzám,
vállán két zúzmarás levéllel.
Elöl az inge véres volt, mint a henteseké,
vagy mint akit a lépcsőházban megkéseltek.
És a szeme akár egy lebombázott város.
Nézett csak vele hosszan a küszöbről.
Nézte imbolygó szobámat,
szeretőim ágyát a falnál
s a sárkányt ölelő múzsát képkeretben.
Aztán hirtelen elzuhant,
mint akit ablakon át
egy orvlövész terít le.
Keze a padlón hevesen sikladozott percekig,
mintha tizedik halála közben is
nekem rajzolna emlékbe valamit.
Talán lángolva futó szekereket Somorja alatt,
vagy egy domborodó, hatalmas női tomport,
rejtett nyílással a láthatár peremére
s néhány száraz bogáncsot
sírkereszt helyett.

 

 

 

A szökevény

Székelyudvarhelyi barátaimnak

 
Eljöttem ide közétek elrejtőzni,
mint rég a nádasokba.
Sok itt az erdő, a bokor, a homály,
a szemetekben összetorlódott éjszaka;
és olyan mélyek itt a völgyek is,
mintha száz sírt ástatok volna egymás alá.
A hegytetőkön lámpák imbolyognak
és augusztus végi holdak.
Néha medve cammog el arrafelé
a sziklák alá egy zsenge kisborjúval.
A vér is olyan ismerős itt, mint a harmat,
mint a porba lecsöppenő verítékcsepp.
Nem akarok én tőletek mást,
csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elől
gyalulatlan deszkaszál mögé,
vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik
keresnének déli harangszókor
és hurcolnának magukkal győztes áldozatként.
Nem kell nekem többé se hír, se rang,
se hét haza könnyes dicsősége. Elég, ha
beköszöntök ablakomon, mikor a pünkösdi üzenet
megérkezik. Fölemelt kézzel üzenem nektek én is:
minden némaságom a tiétek,
minden hegycsúcsról visszaverődő lélegzetem.
 

Székelyudvarhely, 1998. július

 

 

 

Szemek figyelnek

Csókák csikognak félálmunkban.
Figyeli őket valaki.
Tán az Úristen besúgója?
Éjfél utáni, kis Júdás?
Valaki más lehet.
Valaki más.
Vagy inkább engem figyel lopva
az a valaki, az a senki?
Hallgatja, ahogy a Hargitával beszélgetek
s a vérengzést látott, szomszédos harangokkal?
Siú, siú – levelek szakadnának el ágaiktól,
s tetőcserepek siklanának félre az éjszakában,
hadd lepleződjék le az a megromlott,
figyelő arc,
az aranyfogakkal kidíszített
hírszerző Mikulás.
Szél jön északról, gondtalan szél,
s azt súgja váratlanul: lehetne álom is,
amely itt röpdös, itt neszez fejem körül,
félálom emlék, koporsóból megszökött múlt.
De mégsem az!
Valami más lehet.
Valami más.
 

Székelyudvarhely, 1999. július 8.

 

 

 

Krétai futam

Itt van minden újra,
aminek örülhet a bámészkodó népség:
a tenger kék szirmai, elszórva szigetek közt,
s az istenek szekeréről
lehullott kövek.
Ez a kettétört palotakő itt
épp Minos királyé,
ki beszélni s képzelődni
a lávázó Naptól tanult.
Hát ez a sötétben suhanó,
márvány bikafej
kié lehet?
A mienk, szerelmem,
kiket a suhogás
és az elrejtőzés vágya hozott ide.
Ó, leánderek, Kréta özvegyei,
forduljatok el tőlünk:
nem kell nekünk semmilyen díszfal,
semmilyen pajzsos árnyék,
megviselt arcunk
a teljes égbolton akar otthon lenni,
kimosakodva földi szégyenekből.
 

Kréta szigete, 1997. június

 

 

 

Szabadság: nagy üresség

Szabadság: nagy üresség,
játszik veled a tenger reggeltől reggelig,
én meg csak itt tipródom a közeledben,
mint holdkóros jövevény
a hullámzó háztetőn.
Elmegy néha egy hajó a sziget mellett,
elmegy néha egy sirály.
A fövenyes parton babéros istenek nyoma.
Talán ha visszatérnének újra
vörös bikákkal s röpködő vízi kígyókkal,
elfelejteném, hogy meghalok.
Labdahang pattog
a lágy sziklák felől,
mintha szirének
és meztelen, földi lányok játszanának.
Szabadság: nagy üresség,
hogyan ünnepeljelek téged,
ha a ruganyos mellek játékából
lassan már kimaradok?
A világ a hódításoktól lett világ,
a lemészároltak vérétől
és a jajgató, édes muzsikától.
Szabadság: nagy üresség,
mit áldozzak föl érted,
hogy szemem a töredékes,
föl-fölszökdelő élettől is
könnybe lábadjon újra?

 

 

 

Görög kakasok

Kit költögettek, görög kakasok,
 
hajnali négykor?
A hegyeket, a babérfákat,
 
kis kápolnák bárányos harangjait?
Vagy tán a tengert, a Nagy Duhajt?
 
Ma sem aludt egyetlen szemhunyásnyit.
Örökké lót-fut az istenek papucsában,
 
hejehujázik, dörmög, pogánykodik,
s egyszer csak váratlanul
 
száz tonna csipkét dob ki a partra:
„Tessék, itt van, ezt csináljátok utánam,
 
brüsszeli mesterek!”
Csönd lesz egy percre, csönd lesz egy évszázadra.
Hallgassatok el ti is, hóbortos kakasok!

 

 

 

Finnországi káprázat

Két óriás kő hever a parton:
két vörös ökör.
Ha lábra állnának,
Finnországot Krétáig elvonszolnák:
süsse a Nap az ezer tó vizét.
Ingemet kigombolva,
én kísérném ezt a vonulást.
Sirályok jönnének velünk,
Helsinki tengerpartja s gladiátori fenyők.
Az esőfelhőket királymadarak hoznák.
Ónos hajnalok gurulnának lefele, délnek,
mint kihantolt koponyák
a Holtak hegyéről,
és cintányérok csattognának a földhöz,
hogy a nagy úton el ne aludjék senki.
Balkán rengetegéből
talán még az elbarbárosodott Orfeusz is elénk jönne.
Ő köszöntené ezt a lakodalmas földindulást,
és észak asszonyai közt
keresne egy lidérces arcot.

 

 

 

Gondoltad-e?

Gondoltad-e, hogy egyszer idejutsz
e félreeső, kopár kertbe,
hol apró rejtelmek helyett
hangyák futkosnak összevissza?
Idefénylik hozzád a zöld hegy,
ide, egész az arcodig.
Röntgensugárban ülsz, ülsz, mintha
már nem is földi kertben ülnél.
Vitt a vonat, a lidérces vonat
Leningrádból Helsinkibe.
Hét fegyveres katona nézte,
hogy bámulod a futó fákat. –
Gondoltad-e akkor és ott:
a halál is majd így figyeltet?
Ó, hol volt akkor élet s halál!
A tenger várt, a tavak vártak,
a vándor sziklák északon, fönn,
egekig növő árvalányhaj
s kis Nérók arca sarki fényben,
hogy belemosd a kékbe őket.
Kékbe, homályba, lágy semmibe,
ahogy varázslók tüntetnek el
csettintéssel cirkuszi nőket,
s hűlt helyükön macska dorombol. –
Gondoltad-e bár egyszer is:
eltűnik minden közeledből?
Falud, városod s el a mélyutak
sűrű, árnyékos mitológiája,
mely sodort, mint a szerelem,
mindig, mindig egy más világba.
Hatalmas szem – ez most a nyár.
Országok és tülekvő emberszívek
fényesednek benne kevélyen. –
Gondoltad-e, hogy egyszer
majd ez a szem is lecsukódik,
s a világ négy sarkát
árnyékok állják körül?

 

 

 

Utolsó zsoltár

Nagy Gáspárnak

 
Föld, te nagy, jövőbeli holttest,
ki sirat majd el téged?
Az ártatlanok, a szorgalmas bűnösök,
akik a harmatodban szerettek mosakodni?
Lesz-e még harang akkor?
Lélekharang, vagy csak az ércrejtő kövek
csattannak össze tompa jajdulással?
S ez lesz búcsúztatód?
A végkifejlet zsoltára, szavak nélkül?

 

 

 

Balkáni múzsák húga

Hallom: elüszkösödött angyalokról ír
az a mosolygós lány,
aki valaha verseit olvasta nekem.
Délről érkezett hozzám,
ahol lepkék ülnek
nyáron a tengerparton.
Amikor jött, mindig úgy jött,
mint aki előbb
a haját mutatja csak maga helyett,
melle alatt az édes szakadékot,
aztán keresztbe rakott combjait,
hogy elrekesszenek előlem minden utat.
Fülledtek sohase a rózsáim voltak,
nem az ablakomon benéző sárga napraforgók,
hanem a levegő körülötte.
Mintha egy átforrósodott szénaboglya
öntötte volna melegét rám
rekkenő délben.
Ana, Anácska, balkáni múzsák húga,
hova tűnhetett el
minden pásztori idill közeledből?
Emlékszem, még versben is esküdöztél,
hogy szemük van a fáknak.
Áruld el, mit láthatnak helyetted most,
mikor vad árvizek
egyenes adásban taszítják be a templomajtót
s viszik túszul a Megváltót magukkal?
Én megvénültem, de téged
fiatalon őriz az idő bennem.
Azt képzelem, hogy határok fölött
utazgatsz ma is, fönt magasan,
ahol hőskölteményeket rombolnak szét a repülők
s emberek zuhannak földre
lángolva, mint a szurokfáklyák.
Nem tudom, szilánkos csöndjeid között
élek-e még?
Hasonmásaid arcát én máig megőriztem.
Külön indulok velük ismeretlen éjszakáimba.
Nagy szél kísér ilyenkor
s nagy irgalom.

 

 

 

A világvég fakó fényei

Kilépek az ajtón,
ki az ég alá,
s öt csontos hegy fogad.
Öt titáni pihenőhely.
A tenger lábujjhegyen
járja körbe őket,
s néha egy-egy
kivesző madárfaj.
A kihalt istenek után
ez lesz talán
a kimúlás gyászos sorrendje is?
A kozmikus halálé?
Előbb a billegő szárnyasok
köröznek
s tűnnek el lassú méltósággal,
és csak utánuk mi:
két lábú és két kezű emberek,
akik megbabonáztuk valaha
a nagy vizeket,
az arany lelkét,
a behemót állatokat,
s mára beköltöztünk
világnagy városokba,
ahol fölfaljuk magunk alól
az anyaföldet,
és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat?
Szép hegyek, szépek:
szentséges helynek
és ravatalnak is fönségesek.
Ezt a nyarat
még a búcsúzó madárrajokkal
együtt látom csapongni köröttetek –
aztán ráhagylak benneteket
egy óriási szemre,
melyben már a világvég
fakó fényei gyülekeznek.
 

Kréta, 1999. szeptember

 

 

 

Száll, száll a füst

 

 

 

 

Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé,
s ügyesen megelőzött.
Szégyen s gyalázat,
de a dióverésről az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.
Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit, de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.
Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Én is elnézek inkább némán a Szamárhegy felé,
ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.
Éget a Nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.
Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben. –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?

 

 

 

Ó, te szépséges banyácska

Ó, te szépséges banyácska,
őszen is szemedbe lóg a hajad.
Emlékszel még rám a nagy időből?
Én voltam az a félmeztelen,
kószáló kamasz,
aki megtalálta a szivárványt
a folyóparton: elveszett hajpántodat.
Te kendert áztattál kipirulva.
Kábító, vizes illata
egész nap ott kóválygott körülötted.
Tüsszögtek is tőle a lepkék,
mint szénanáthától kisleányok.
Én meg csak nevetgéltem rajtuk.
Szélesebb volt aznap a lelkem,
mint a verebi határ,
és hullámosabb, mint a lovasberényi tó.
Elnézlek ferdén, fél szemmel
a tűnt idők után,
s kissé neheztelek rád,
hogy már nem az angyalok dombján ülsz,
ahol combod tövéig beláthattam,
s megállt minden árnyék a nyárban.
Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé.
A temetőn túl érett a hosszú szilva.
Néhány óra alatt ott múlt el
első életem,
hogy fénye örökre rám maradjon.

 

 

 

Valaki most is keres

Talán még most sem kellene félrehúzódnom
csöndben az ősz mögé, a tél mögé,
s a sötétséget magamra vennem.
Az elhagyott hidak alatt
amúgy sem lesz már halhatatlan az ember.
Valaki most is keres ezen a hajnalon,
hallom a toporgását,
s az ég deszkafalain kopogtat.
Talán a kis parázna nő várja,
hogy visszaszóljak neki gyöngéden,
mielőtt elkezdene nyüszíteni a város.
Tudom, bebújna mellém újra az ágyba
s lehunyt szemmel csak mosolyogna,
mint aki bűnös éjszaka után imádkozik
s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem,
nyisd ki előtte halkan az ajtóm.
Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is!
Nem félek én már semmitől.
Legbelül csupa múlt vagyok
s az elsüllyedt mennyországok túlélője.
Miért is kellene hát bujdokolnom bárki elől,
s keresnem egy zugot a sötétségben?

 

 

 

Januári rokokó

Fázik a kéz, az arc is didereg,
csontom északi oldalát zuzmó lepi.
Most fordul észak felé január,
jeges úton kopognak körmei.
Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
a befagyott Duna táncpallóján
szökdelnek, mint Csokonai
ugrós dámái farsang napján.
Csapong valami kóbor zene is
a túlvilágról, karcos rokokó –
a Margit hídról ellátok odáig.
A szökdelő vonókra most kezd hullni
a hó, a hó, az elkárhozó hó.

 

 

 

Kutyával a tavaszban

Május van újra, jó kutyám!
Virágoznak az orgonák.
Régen még prüsszögtél tőlük daliásan,
és meg is ugattad őket,
mintha betolakodó galambcsapat
szállt volna le eléd a kerítésre.
Én csak mosolyogtam ilyenkor rajtad,
mint nagyszájú, cirkuszi bohócon,
aki egy lengő pókfonálon
telefonál a Holdba.
Mi történt veled mára, hű kenyeresem,
hogy olyan egykedvű lettél,
mint a gyöngyvirágra vizelő agglegények.
Figyellek: lótsz-futsz ide-oda,
emelgeted reumás lábad,
és csak hallgatom, hogy ferde árnyékából
kis, barbár elégiák csobognak felém.
Ki hitte volna, hogy egyszer
ilyen csobogásban
búcsúzkodom a tavasztól én is,
aki mindig az orgonák és a földi szeretők
bolond költője szerettem volna lenni?
Gyere, négylábú lélek,
induljunk el a hegy felé.
Azé a táj itt, azé az elfogyhatatlan ég,
aki veszíteni és távolodni mer
és haragudni saját szívére.
Gyere, mire a csúcsra érünk,
egy egész erdő szakad le rólunk,
mintha az életünk szakadozna le darabokban,
és már csak meleg szél mozgatná csontjainkat.

 

 

 

Séta Párizsban

Tolong, tolong a nép az utcán,
tolong a napfény.
Párizs, ma olyan vagy nekem,
mint ragyogó lábszárcsont a Szaharában,
melyet elleptek épp a hangyák.
Badar beszéd ez, tudom,
nappali álom-locsogás,
de jólesik nekem.
A sok halálkapu és diadalkapu előtt is
úgy lépkedek el
szabadon csapongó ingben,
mint aki Napóleon kalapját látja
keresztülhömpörödni a Concorde téren.
Ó, az a sok vér,
mely a halálnak itt adott találkát,
merre bolyonghat ma, ezen a délutánon?
Fönt napozik talán a vén paloták
vöröses cserepein?
Vagy itt kóvályog bennem izgatottan?
A lábamban? A halántékomban:
A szív meredek szajnapartján?
Párizs, ne engedd meg, hogy csupa múlt legyek,
sétáló embermúzeum utcáidon:
halott fények és győztes csontvázak háza,
honnan liliomaidat
és már a szerelmet is kitaszítják.
Ha személytelen vagy is, mint az istenek,
dudorássz nekem holnapig,
s küldd utánam Saint-Merry muzsikusát:
hátha egy új asszonysereg
indul meg velünk az este felé.

 

 

 

Az utca közepén

Az utca közepén állok meg néha:
most merre menjek: jobbra vagy balra?
Északról hamu repül, tetves por, újságcafat,
keletről Szent György dárdájáról
alvadt sárkányvér és embervér együtt.
Fölül zsákutcás ég, napfényes labirintus.
Kevés, kevés egy élet ahhoz,
hogy tízszeresére növesszem meg a szemem
s az állatövek tüzes titkába belelássak.
A halhatatlanok pedig alusznak újra.
Egy nő lép mellém, azt mondja: dél van,
s otthon a meggyfák alatt legkisebbek az árnyak.

 

 

 

Csak őrült angyalok

Járkálok ide-oda,
a kertkaputól a jegenyefákig.
Nagy őszi katángcsokor fölöttem az ég.
Néha megszédülök, mint aki órák óta
táncol egyedül.
Ha elzuhannék,
ki írna ma helyettem verset
a csöndes elmúlásról?
Mindenki, akit a közelemben látok, a vásárba siet.
Törtet utcákon, kerteken, üvegfalakon
és virágágyásokon át.
Csak őrült angyalok rohanhatnának így
szent árverésre vagy zsibvásárra,
ezüstpénzzel a nyelvükön,
hogy a boldog föltámadás napjára
harangot és kolompot vegyenek.

 

 

 

Hányszor lemondtam már

Hányszor lemondtam már a versről!
Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
mint a bolyongást októberben,
mikor zülleni kezd az erdő
és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.
Magányos, szürke házakat jártam körül.
Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak,
vagy a sikoltozó hisztéria házai,
csakhogy elakadjanak bennem a szavak,
mint ellenálló szívben a heves golyók.
Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
megédesítenem ereimben a vért,
zsörtölődnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
s magasan lebegő erkélyekről néznem:
Ady eltévedt lovasa merre vágtat.
De csak az órák lassultak a közelemben,
de csak a fehérre mosott lepedők
csattogtak szabadabban a kifeszített köteleken,
és csak a világvége jött közelebb,
kíméletlenül araszolva, akár az alkonyati árnyék.

 

 

 

Árnykép

Félkézzel írt – mondják majd rólam.
Pedig jól tudtam, hogy a szó is Isten,
de a hegymozgatásban jobban hittem,
mint a reményben és a jóslatokban.

 

 

 

Kő és csalán

A gyerekkor lehanyatlásáról
Nem akartam én soha sehova menni,
csak röpdösni akartam, csak röpdösni
a zámolyi temetődombról föl a Vértesig,
hadd bámult volna csikó és bagoly.
Szélemberek szálldostak volna szemközt
a legelő fölött és sörényük, mint a
hajszolt lovaké, csapkodta volna hátuk közepét,
én meg csak integettem volna nekik ismerősen,
félkézzel, mint aki közben szemmel tart egy tájat.
A könyökömön korai csillag vagy egy lepke.
Anyám sohase tudta volna, merre járok,
csak a hazatérő kapások neszelték volna néha,
hogy fáradtságuk csodával érintkezik.
Ősszel kikericsek, tavasszal szőlőkarók
s nyáron sütkérező bivalyok csontján
pihent volna meg fáradhatatlan tekintetem.
De jöttek évek s jöttek más szárnyasok:
sivító gép-seregélyek és vasszilánkokat
s zuhanó lángokat szórtak szét házaink fölött,
s a levegő hirtelen tele lett koporsóval.
A földre így szorultam. Hosszú jegenyék
és futóárkok rühes földhányásai közé.
De ez már rég nem anyaföld!
Lábamnál kő és csalán. Kiszáradt rózsatövek
 
limlomos tája.

 

 

 

Sok volt, sok volt a lúd fölöttem

Sok volt, sok volt a bús csütörtök,
a csámpás szék, a rossz sütőtök,
a vizes rongy a vödrök szélén
s a februári, zord verőfény.
Ökrök szőrén a hideg harmat
még ma is, ma is megborzongat;
szekereztem az irtásföldre,
mint lassan süllyedő jövőbe.
Mit tudtam én, hogy mi is vár rám:
szétrugdalt ország, roncs szivárvány?
álomháborúk vagy álmatlanok?
mikben véres ludak az angyalok
s a házak fölött ott köröznek,
kéményt vernek le, háztetőket,
s gigájuk úgy jár föl-le, mintha
emberszemeket nyeltek volna.
Sok volt, sok volt a lúd fölöttem,
sok a csoda, amerre jöttem,
de csak a rossz csodák tolongtak,
egymás sarkára rátiportak.
Ha hátranézek, most is látom
nyüzsgésüket a láthatáron
s találgatom, hogy merre mennek:
eltűnnek-e vagy visszajönnek?

 

 

 

Ki álmodik ébren helyettem

Ha pogácsáznak esett kurucok,
morzsa potyog az anyaföldre –
Hej Rákóczi és hej, Bercsényi,
időtök elmúlt mindörökre.
Itt kornyadozunk egy asztal mellett,
előttünk bor, a kertben hangyák
s a babkarók közt sötét árnyak
tombolnak, mintha labanc bandák
ölnék a fényt s ölnének mindent,
ami lélegzik még. Csecsemő fák
fölött is vad kardok suhognak:
bécsi pengék és sziklás lópaták.
Sastoll kering magasban és tán
Zrínyi vére. Lehullni készül,
de nincs hova: se domb, se hegy, se
lángokkal körülölelt szérű.
Ki álmodik ébren helyettem?
Háromszáz éves álmot, kicsoda?
Most tör elő a fülledt földből
egy kivirágzó koponya?
S ő álmodik múltat magának,
testemből testet kihasítva?
ő, ő, a valahai ősöm,
a mindig rossz, a mindig szittya?
a félrerugdalt, ferde csizmás,
kit a hóharmat szeretett csak?
a visszanéző szemek s erdők,
mikor a lombok is búcsúztak?
Veréb száll le elénk a porba,
kapkodja föl a hulló morzsát –
Hej, Rákóczi és hej, Bercsényi,
árnyakkal van teli az ország.

 

 

 

Száll, száll a füst

Czine Mihálynak küldöm

 
Megöregedtem, száll a füst,
egyre messzebb a város széle,
egyre kevesebb út vezet
a szeles dombok tetejére.
Egyre kevesebb út haza,
az udvarba, a dohos házba,
hol csizma-múmiák feküsznek
a padláson, örökös nászban.
Mennyi szél, mennyi sír és mennyi
falomb kísért az úton eddig,
repülő ágak, repülő kövek,
hadonászó, zúzmarás senkik,
háborúk, melyekben én voltam
a győztes és a vesztes is,
Isten virágos zsoldosa,
kit körbezúg a nemezis.
Fejem tűzvészben, holdsütésben
hányszor elárvult köztetek,
néha már csak egy csontszilánk volt,
test-hulladék, mely ellebeg,
el, el a jácint-színű űrben.
Nem is emlékszem semmi másra,
csak arra, hogy már nem vagyok
s hamu zuhog alá a fákra.
Drágáim, hol van már az égalj?
A hamus fák a földi kertben?
A messzeség és a határok?
Beállt a fagy a képzeletben…
Száll, száll a füst, mintha egy ország
télvégi lehelete szállna. –
Valaki verset ír helyettem
egy temető fehér falára.
 

Budapest, 1998. december

 

 

 

Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután?
Körhinta-nyarak Esztergom fölött?
Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány
a komor, őszi hangverseny előtt?
Küszködtem eddig – okosan? bután?
irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,
mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,
mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.
A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befelé néz, mint üdvözült vakok,
akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,
vérző kezet, mely volt már a kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.
Szép nyár, a holtak magasban napoznak.
Jut-e még nekem ilyen kegyelem?
A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag,
s a Dunán visszfény: teljes életem.

 

 

 

A hollók azt susogják

 

 

 

 

Csontok és szögek

Trianon nyolcvanadik évfordulóján
Az elveszett haza darabjai
a talpam alatt.
A porban csontok és szögek
s akasztófa-szilánkok
a rezesedő, délutáni fényben.
Balra tőlem Arad,
jobbra Temesvár.
Fölöttem berobbantott, huzatos mennybolt.
Merre forduljak, hogy ne lássam többé
a frakkos hóhérok
idáig sugárzó palotáit?
Azt hallom: épp egy kékbe hanyatló
hegytetőn sugdolóznak újra
csontváz-fák
és óriás rovarok zümmögésében.
Kürtőkalapjuk olyan magas,
mint tiszteletet parancsoló,
családi sírbolt.
Ha megszólalnak,
recsegni kezd tőlük a múlt:
ez a düledező, ingatag deszka-Kolosszeum,
pántok, gerendák nyögnek,
s a szivarfüst anarchiájában
népek tűnnek el
összezárt állkapoccsal egymás után.
Béke, háború – hallom a borzalmak
útszéli szavait.
Talán Dante beszél
a kalapok mögül izgatottan.
Ő látja, hogy a hegyes szálkákon
hogyan akad fönn sok-sok élő.
Lovak kocognak el
a Nagyalföld szélén.
Sörényükben kifakult gyászszalagok.
Hová forduljak,
hogy ne lássam többé magamat
a korhadó patájú lovakkal együtt
a történelmi gazban?

 

 

 

Ünnepek s hétköznapok

Mit ünneplünk megint?
A mennyköveket?
A violákat?
A hús hatalmát?
A lassan elmúló napot,
melyen a világ,
mint zengő légyfogó
a huzatban röpdös?
Múlik lassan a nyár is.
De melegek még a kövek.
A köveket ünnepeljük,
melyeket sorra kitoloncolnak a városokból,
mint a meglágyíthatatlan prófétákat?
Ó, Jeremiás,
te meglágyíthatatlan ős,
mindig rád gondolok,
ha fölszalagozzák
és kivilágítják a fákat,
vagy ha az özvegyeket táncolni hívják.
Ilyenkor szokott kisiklani a szív,
meglágyulni a térd,
meglágyulni az ország,
s a túlélő költők is
ilyenkor isszák le magukat
a sárga földig.
Amerre nézek,
sok a virágcsokor megint a levegőben,
sok a tűzoltózenekar,
az aranykönyv,
a zászlórudakra mászó ember,
és már a halál is csak velük ünnepel:
repülőgéppel viteti magát nászútra,
hogy minden földlakó megcsodálja.
Szent hétköznapok,
húzódom vissza közétek a ricsajos forgatagból.
Kezdődő esőitekkel
megénekeltetitek nekem a port, a betont
s az üresen maradt sasfészkekben
a ropogó, száraz ágakat.

 

 

 

Nem féltem soha semmitől

Nem féltem soha semmitől, csak a
gyáva halál lohasztó cselvetéseitől.
Folyton itt ólálkodik most is körülöttem,
mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat,
rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra,
s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként.
Talán a három világhírű tenorista hangszálain is
ő futkorászik föl-alá, hogy szájukból
láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől,
legyek a gyönyörködés
és a földöntúli szabadság martaléka.
Az ő zsákmánya lehetne bármi a földön:
a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj
barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj,
övé a Szahara minden homokszeme,
a lópokrócról világgá ugró szöcskék,
de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom,
Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek
sorban a szerelmek, évek és sötét planéták,
mint villanydróton a fecskék.
Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme
büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok
és szétázott platánlevelek közé.
Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.
Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár
teteme fölött, de máris odafurakszik mellém
a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint.
Egész a csontomig nyomja ujját.
Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.

 

 

 

Bolyongás a fennsíkon

Óráról órára változik
ez a dacos élet,
akár az arcszíned.
Az előbb még vidám istentelenség
szertartása zajlott a hegyen:
villámok ugráltak a Hargita körül,
s kibuggyanó melledre
hulltak az esőcseppek.
Most pedig férgek potyognak elénk
váratlanul az égből:
vörösek, zöldek, sárgák, bronzosak.
Zajongjak? Sírjak? Utálkozzam
ekkora szeszélyen?
Vágjam oda a kezembe került ősöd koponyáját
a temető falához,
ahogy Hamletnek kellett volna?
Vagy átkozzam el
a közömbös gyertyánerdőt,
mert unalmában
földobálja leveleit az égre?
Slágert, az Istenért!
Slágert ide is a hegyek közé!
Hadd felejtsem el könnyedén,
hova tévedtem éppen.
A költészettel és veled akartam
bejárni ezt a tájat,
amelyet elvesztettem,
s amelytől mégis mindenkor túlcsordulok,
de a költészet valahol
eltévedt itt a rengetegben,
mint idegnyavalyáimban én,
és talán egy kibelezett bakancs
belsejében kuporog lent
a zajongó patak mellett,
körülötte vasfű, semmifű, jézusvére.
Hahó! Hahó! – kiáltanék érte, de tudom,
hogy csak a közeli sziklafalak
s egy görög sorstragédia
elszegényedett istenei
kiáltanának vissza.
Sas köröz fölöttünk, émelyegtet.
Egyik szárnya arcodon,
másik az égen.
Két billegő szárnyvége közt
hova láthatok én?
Az égen túl már csak magamba.

 

 

 

Karácsony előtti dünnyögés

Vehetnék akár barkács-istállót is
a szent napokra, igazit, nagyot,
s fél kazal szénát tört szalma helyett:
az illatozzék jászolban, jászol alatt
a félhomályban, hol kis tehenek
kérődznek fekve és szamárka ásít
Betlehem csillagára.
Talán még csillagot is vehetnék,
kétszer akkorát, mint a régi,
amely már lávázni tud és zenélni,
csábítani a Holdat, ő is lássa,
hol fekszik majd a világ
újszülött Messiása.
Látom, kóró zörög
a városszéli fogadó előtt.
Nem inkább angyalcsontváz az?
Álcázott halálszobrocska? halálkellék?
Ültessünk helyébe díszbokrot,
rezgő cserjét,
zöld füvet, gyöptéglás egész mezőt!
Selyem-országrészt, hol a jó nép
lesátorozhat, elheverhet
és várhatja, hogy
megszülethessen a gyermek.
És kellenek még csengők és dobok,
átlátszó testű,
karácsonyi szitakötők,
röhögtető három királyok,
szakállas törpék, sima óriások,
akiktől még a
lélegzetünk is elakadhat.
Mert senkik maradunk csodák nélkül,
a naplementék áldozatai.
S vehetnénk újra
Istent is magunknak,
ki hitetni tud s hajlani
kedvünk szerint. Állni egy napsugáron,
s billegni is, mint bátor kötéltáncos
emberszagban és benzinbűzben,
s várakozni velünk, hogy jöjjön, jöjjön
egy újabb mulandó karácsony.

 

 

 

Mennyi törmelék

Mennyi törmelék, kacat és szemét
körülöttem: szalagok, kihűlt bolygók
s megroggyant kútágasok az alkonyatban.
Loholok ide-oda, keresem azt a szűz mezőt,
ahol a szétrohadt angyalszárnyakat is eltemethetem.

 

 

 

Az én ostoba Hiszekegyem

Szakolczay Lajosnak

 
Ne óbégassatok miattam annyit,
megviselt, fakó barátaim
s ti, kedves nők se,
kiket nemrég még angyalkéz fésült.
A letarolt égen
néhány hanyatló, nagy madár árnyéka
újra és újra megjelenik – őket nézzétek inkább,
ne az én összekaszabolt életemet.
Ha én volnék az első,
aki zuhanva landolt
légüres hazájában,
most jajonghatnátok hosszan
a filléres siratókkal,
de ki tudja, hányadik vagyok
a nagyravágyó vértanúk között,
aki elhitte magának,
hogy porszemet porszemmel házasítva
újra országot alapíthat
a régi fájdalmak helyén.
Országot, városokat
belül a testben is!
Ó, az én ostoba Hiszekegyem,
meddig recseg még tibennetek,
mint zárlatos néprádió
egy nyári konyhán?
A divatos költőfiúk
előre tudták,
hogy a hazáról beszélni
röhejes macskazene.
Tudták és mondták,
míg fényekkel kitapétázott
repülők vitték őket
Berlintől Chicagóig.
A földön vagyok.
Még inkább bent a földben.
Mégis úgy szédülök,
mint aki magas erkélyről
kihajolva nézi,
hogy ibolyák fakadoznak
hanyag és bús kövek közt.
Talán már azt sem tudom,
mire való a tavasz.
Ti azért, barátaim, ragyogjatok!
A pokol tornácára még könnyű
diófaágak is behajolnak.

 

 

 

A város szélén

Itt egy város döng,
amott a szivárvány alatt
egymásra rakott vashordók állanak.
Kátrány és gaz az édenkert helyén.
Emlékszem, valaha lovak legeltek itt alkonyattájt.
Ma csak szívdobogásukat hallgatom,
mintha vasajtót verne valaki kalapáccsal.
Ide már csak búskomor szeretők
járnak ki eltévedni
s hajléktalan, elkoszosodott szentek,
hátha megváltja őket
egy augusztusi csillagzápor.
Honnan tudhatnák szerencsétlenek,
hogy a sóvárgásos időknek végük,
s minden sóhajtás mögött
gaztenger hullámzik csak
és szétrohadt ponyvák?
Macskadöggel a szájában
kutya üget boldogan
a szivárvány felé.
A levegőben úszó macskaszemeket
parlagfű, kender
és megrozsdásodott vadmuhar ütögeti.

 

 

 

Szántó Tibor arcképe

Mintha nagy lepke szállt volna
torkára, ül csak a késő délutáni fényben.
Előtte az asztalon olló
s kivágott, harsány betűk.
Hátrébb a fák közt annyi csontváz,
amennyit egy örökké élő Isten
se tudna elfelejteni.
Talán a háború ez? Vagy csak
egy közönséges nap törmeléke?
Szólnék hozzá, de egy harang megelőz.
Ki kondította meg? Biztosan az a
szeplős arcú lány, aki a
szerelem alkalmazottjaként
jár itt a hegyen.
Szavak, versek, bogarak
röpdösik körül Tibort a harangszóban.
De ő csak ül és mosolyog keserűen.
A nagy, piros lepke ott billeg még a torkán.

 

 

 

A hollók azt susogják

Azt hittem: új győztesek jönnek,
kimosakodott,
jólfésült, vad zajongók,
akik a nyár áthevült gerelyeit
szedik elő a bokrok alól
s nyitott ingnyakkal
vonulnak végig falukon, városokon,
szegfűk,
napraforgók
s hervadhatatlan trombiták sorfala közt.
És hogy majd nők is jönnek velük
fölemelt, pőre karral
s aprócska villámokkal
hajtövük táján.
Hittem, hogy itt-ott még régi,
napozó szobrokat is magukkal csábítanak,
temetőket,
kerteket,
holtágakat,
még tán a vérig sértett Dunát is
nyílt sebeivel.
De sehol senki.
Még csak előőrs-árnyaik se
kóvályognak az utakon.
A zöldellő dombok is kihaltak.
Ki a szálerdők
s a szerencsepatkó alakú meddőhányók.
A hollók azt susogják: mondjak le róluk is.
Gyöngék, mint tűzvészben egy székesegyház,
s a tücskök holnapra
hangosabban harsonáznak,
mint az ő díszlövésre fölsorakoztatott ágyúik.

 

 

 

Szorongó séta a mezőn

Számadás tíz esztendőmről
Kibírtam? Azt még nem tudom.
Kitörhet a veszettség rajtam,
az alvajáró téboly vagy a rák,
és lerághat, mint csontot a kutyák.
De most még semmi. Járok, nézelődöm.
Szemét röpdös a májusi mezőkön;
időnként egy-egy gólya vagy bagoly,
magasban, hol a szél is gyalogol.
Fűtől fűig lépkedek ámuldozva:
tíz éve nem láttam már harmatot,
alvó gilisztát, sánta bogarat
s titkos ösvényt, mely égre kanyarog.
Csoda! Csoda! Sehol egy fennkölt erkély
a levegőben, szószék, dobogó,
sehol egy összevérzett harangkötél,
melyet rángatnom kéne.
Istenem, milyen táj ez itt?
A hazacsonk milyen vidéke?
Nézem két kezem a tájban,
mint bölcsőben a csecsemők.
Velem voltak tíz éven át?
Öleltem velük? Írtam? Öklelőztem?
S villámló tűkbe fűztem
szétfoszló cérnaszálat?
Vagy csak a szél mozgatta őket is,
mint fejem fölött a hársfaágat?
Előttem lakodalmazó liget,
amott kizöldült dombhát,
de távolabb mintha fény-létra állna!
Jákobé? Netán az enyém?
A valamikori férfi álma?
Félreüt szívem: nem, az nem lehet!
Föl oda újra, Isten elé?
A káprázatok magasába?
Megcsontosodva, vak ököllel?
------------------------------------------
Ha küzdőtársat akar, jöjjön ő
s verjen bele a földbe,
mint a népmesék óriása.

 

 

 

Az elveszett haza útja

Hosszú az út, irgalmatlanul hosszú.
Az elveszett haza gyötrelmes útja ez.
Balra kivágott fák, jobbra kastélyromok,
az árok partján méhkas és kereszt.
Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek,
Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban
az arcomig jön s nézi: élek-e,
vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?
Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet,
végső kivérzés, földalatti álom,
de húsvét hős fénye sehol, csak az emlékezet
meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón.
Kő, kő, és dermedt ércmezők a szívben –
Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?

 

 

 

Nagy Gáspárnak

Gáspár, itt van megint az új nap,
világosodnak ki a fák, a kertek,
és minden holttér megtelik zsivajjal.
A kezek aléltak még, mint a nyárvég
turistái, pedig nekik kellene gyorsan
följebb emelniük a fényt, a sorompókat,
a szomorúfűz ágait, hogy az aljból is tisztán lássuk
Buda megmaradt sóvár tornyait
s az ég alján a tegnapesti holdat.
Régen, ha megmoccant egy galagonyaág,
már ott volt a szemünk és láttuk
a vér nyomát s az eltitkolt sírokat is
a néma földben. A költészet ilyenkor
lóra ült velünk, hogy a szíveket föllármázzuk.
Ma csak a zablavas csörög, Gáspár, a zablavas.
Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban,
dúdolunk neki, mint szent falurosszának,
bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg.
Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház
ápolói. Rúgnunk és káromkodnunk kéne inkább
s villámmal tetoválni ki a koponyákat.
Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög,
hogy bezupálhassunk a csapatába,
a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa.

 

 

 

Szózat s kiáltás

Illyés Gyulára emlékezve
Zokogtunk mikor itthagytál minket,
néztük a fehér falat
s a repedést
a nagy ablak alatt.
Egy pók állt előtte megbénulva,
mint később mi a sírgödröd előtt.
A végtelenség mától rövidebb lett,
mondta valaki a temetőben,
s a szomszéd fának nekidőlt.
Egy holló gunnyadozott épp az ágon.
Akkora volt, mint az Isten szeme
lámpagyújtás előtt a házban.
Egy ország látta azt a hollót,
és magára döbbent
a gyászban.
De azóta már csak
suttogunk rólad,
mint istentagadó korban
az Ég Uráról,
és minden áprilisban csodát,
szívrengést várunk,
fejszehullást az égből
kigyöpösödött sírod köré,
hátha, hátha
magunkat a csodádban
újra megtaláljuk.
Most látjuk csak,
hogy nagyobb voltál te minden áldozatnál
és minden hősnél:
magasban nekünk hazát teremtettél,
amely immár a Nap körül kering,
s mint csóva suhog vele
Berzsenyink fehér inge.
Szózat illene hozzád, földrengés-zene,
szózat, kiáltás, tonnás, nagy igék,
poklokból szabaduló hattyúk ujjongása,
pusztai marhabőgés hiszekegye,
miatyánkja
s Európa lázas bikája,
ahogy oszlopos akadémiák előtt
vágtat el dübörögve –
A szőre olyan, mint az őszi erdőké,
mikor átizzanak sárgából vörösbe.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]