Valami megint eltűnt
| Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak? |
| Egy elpattanó szem búcsúfénye? |
| Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában? |
| Vagy egy padlásról lesodródó csecsemőcsontváz, |
| amint épp rásütött a Nap? |
| Fejemet forgatom, hátha láthatom még |
| villanó pályaívét a fák magasában. |
| De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló |
| Valami megint eltűnt előlem örökre. |
|
Lónyerítés
| A hangja érdes, lebegtetett verssor. |
| Szinte látom: ott foszlik szét |
| a nyári Esztergom vörösbarna tetői fölött. |
| Hazám fiai, kivérzett lelkek, |
| Lovasrohamok, bolond csaták |
| és koronázási misék mámorából |
|
| a hajnalodó istállók felől! |
| ez rebbentette el közelemből |
| a sírokon csárdásozó pillangókat! |
|
| tetők, székesegyházak, várószobák, |
| amely elmúlhatott volna velünk. |
|
| de a le-lecsukódó szemhéjam előtt |
| lófejek világítanak csak, |
| mint vörösen izzó tölgyfatuskók. |
|
| Feszes, királyi arcélek. Törhetetlenek. |
|
| Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. |
| Nyomukban versek sörénye csapong |
| feketén a sárga domb fölött. |
|
|
Lehet, hogy Isten keres újra
|
Kellermayer Miklósnak
| Mikor még mezítláb jártam |
| látott az Isten engem is. |
| Jobbra egy hant, balra egy vakondtúrás |
| s két-három villám földbe szúrva. |
|
| Ha elbotlottam, félrenézett |
| s úgy segített, hogy megmosolygott. |
| Vérem hiába folyt ilyenkor, |
| köröskörül nagy fény keringett, |
| mintha lovak futottak volna körbe-körbe. |
|
| Lépkedhetek ma földrészek közt, |
| becsvágyó hazákban, városokban, |
| vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok, |
| nem követ szemmel sehol senki. |
|
| Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek, |
| arrébb a nagy vizeken szörnyeteg anyahajók, |
| repülő fejszékkel a fedélzeten. |
| Kit is izgathatna szép, trágár napokon, |
| hogy mért is kóválygok én tiltott vidékeken? |
|
| De ha mégis láttok egyszer |
| szétnyíló, sárga hasadékot az égen |
| és megpörkölődött szempillát lebegni |
| lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, |
|
|
Szél fúj, homok röpül
| Ma is csak a ti emlékezetetekben |
| szivárványt rohamoznak meg eső után, |
| vagy rücskös vasbakancsban |
| ott tiporognak az oltárok előtt |
| és édesmindegy nekik, mi lett belőlem mára: |
| vagy a halál bejegyzett vállalkozója, |
| ki fél könyökén vonszolódva is |
| kemény falakat készül ledönteni. |
|
| De úgy kell nekem: lehettem volna |
| pimasz csengőkészítő vagy remény-postás |
| s utazhattam volna bársonyvonaton |
| Mozart szülővárosán át a csillagokig, |
| mellettem, az ülésen, virágláda |
| és nagy, színes könyvek a tenger állataival. |
| De megzsarolt parasztok ivadéka, |
| nem tudtam soha elfelejteni, |
| hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem, |
| csupán egy lázas asszonytól, |
| s örökségem a föld, a kő, a tűz |
| s a megrokkanás eltorzult vágya. |
|
| Hát így vagyunk ma este is, halottaim! |
|
| Szél fúj, homok röpül vigasztalan hazátok felől, |
| szárny nélkül csapongnak. |
|
|
Megint jön valaki
| Megint jön valaki messziről, délről, |
| Szél söpri el előtte az utcát. |
| ágaskodó, kis forgószelek susorásszák, |
| hogy a közeledő bordái mögött |
| Zrínyi Ilonás szív dobog. |
|
| a Mártírok úti kirakatok tükreiben |
| ahogy jövőbeli földrengést jelez? |
|
| gázol át árnyékán szenvtelenül. |
| Csuklója fölött fodros ingujj. |
|
| átrendezi a világot körülöttem? |
| Gyógyító, zöld teákkal itat |
| s az erdőtüzet behozza szobámba? |
|
| ő sétáltat majd katicabogarat |
| hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem? |
|
| Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele |
| s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt hazák felől. |
| Szinte várom, hogy érkezését |
| egy vörös porvihar megelőzze. |
|
|
Huszadik századi pillanat
| Már a verseket is csak átfutom, |
| mint a szilánkos, napi híreket. |
| Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város |
| utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban |
|
| De villámgyorsan a korom is elenyészik, |
| mint az idő vagy mint a figyelem. |
| Hirtelen kiüresedem magam is, |
| akár a bombariasztásos színpad, |
| s keresni kezdek valakit: |
| tétova tanút az ürességben. |
|
| Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne: |
| Noé kis adjutánsa, hátán az út porával. |
| Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint |
| s megint lehet majd valamire emlékezni. |
|
|
Emlékezés egy álomra
| Kerestelek, mint az elveszett kutyát. |
| Egyik utcából ki, a másikba be. |
| Hordta a szél szemembe október szemetét: |
| és nagydarab egeket hordott. |
|
| a rám zúduló anarchiában, |
| a tavasz kitépett szívével kezemben |
| az elhasználódott húscsomó helyett |
| ezt ültessétek a mellkasomba, |
| ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát, |
| miközben tudtam, ha nem talállak meg, |
|
| A szélben tengert hallottam közeledni, |
| mögötted féltékeny nők csapata, |
| akiket mindig megelőztél, |
| de csak vízcseppek őszi különítménye |
| röpült felém sziszegve észak felől. |
|
| Egy zsákutcánál a szívem hirtelen megállt |
| és minden süvöltő lárma is vele. |
| hasadnak ketté továbbra is hangtalanul, |
|
|
Álmatlan órák
| Nem alszom ma sem. Párnám a |
| gyűretlen Hold. Alatta olyan |
| mélység, mint amilyet a te |
| szemedben láttam legelső nyarunkon. |
| Fénylett benne a Duna, a Garam-torok, |
| az elveszett Börzsöny minden páfrányos ürege |
| s Kolozsvár háztetőiről érkező |
| huszonkét tavasz. Hova tűnt el azóta |
| ez a hódoltató, könnyed zűrzavar? |
| Hova a moha-szigetek sokasága, |
| ahol a hajnali harmat hazára találhatott? |
| Kalapács, fejsze lebeg helyükön |
| az idegen űrben s óriás tüskéken |
| fönnakadt szívek. Micsoda sorsváltás ez, |
| micsoda aljas helycsere! Keresem szemed |
| korai birodalmát az éjben, |
| s helyette Esztergom megzöldült kupoláját |
| látom felém úszni hatalmasan, |
| mintha túlvilági űrhajó közeledne. |
| Tetején hanyatt egy sebzett királysas fekszik. |
| Két oldalt lelóg méteres szárnya. |
|
Távirat
| A házam fölött sok madár keringett. |
| Villám se tudta volna szétrebbenteni őket. |
|
Háborús pillanatkép 1944 teléről
| Mozgott a pince velünk az ágyúzásban, |
| mint föld alatti, rossz ekhós szekér, |
| s én csak ámultam, hogy ökreink helyett |
| óriás lángok dülöngnek előtte. |
|
Állj meg és fordulj hátra!
| Győztél? Állj meg és fordulj hátra! |
| A hegy alatt, a gazban, ott ring a bölcsőd. |
| Épp egy kígyó kúszik felé, |
| hogy a helyedre beköltözzön. |
| Az édenkert mögötted tele vérrel. |
|
Szarajevó párnája
| Szarajevó véres párnája alatt |
| nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring. |
| A tegnapig élők arclenyomata |
| dereng már csak a rongyos huzaton |
| s lélegzetük utolsó hagyatéka. |
|
Templomi csönd
| Megfeketedett, züllő templomok, |
| már csak a belső csöndetek tetszik nekem. |
| Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek |
| mintha elromlott automatából |
| ezüst forintok zuhognának. |
|
| Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok? |
| a megfüstölődött falak között, |
|
| A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok, |
| hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok, |
| de szétbomló testek támadó bűze helyett |
|
| És szemem is csak az Egyetlen Test, |
| az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló, |
| s nem azét a száz- és százmillióét a földön, |
| amelyektől, mint véres naplementétől |
| éjszakáimban ordítozni szoktam. |
|
| Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked, |
| ki nélkülem is be szoktál térni ide! |
| hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között. |
| Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te. |
| Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk. |
|
|
Lásd már be végre
| Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned, |
| nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak |
| s nők, kiket összevérzett az élet, |
| mint huzatban kivágódó henteskötény. |
| Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat |
| nemhogy százlábú bogarat, Napot |
| s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket. |
| mondani akartam valamit neked s a többieknek: |
| egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot, |
| mely fénysebességgel röpül a fák fölött, |
| át a hó és homok birodalmán, |
| át a megkerülhetetlen szemeken, |
| de mire elmondhattam volna, |
| valaki már a romok nyelvén kiáltott rám |
| És kulcs hullott ki nyomban a zárból, |
| s a ház előtti kerítés lécein |
| Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött, |
| mint aki piros szőlővesszőn |
|
| Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is: |
| a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig, |
| rám a kövek közé zuhant kezeket, koponyákat. |
|
| Emlékszem, fájt a csontom, amikor odataszigáltak eléd |
| s lángolt nyakszirtem is, |
| mint gutaütéses nyaraidon. |
|
|
Ki akar itt még?
| Ki akar itt még jósolni bármit? |
| Sok városunkat megrágta már a tűzvész, |
| sok rozsdás villamosunk döcögött gyászkocsiként. |
|
| Ahová lépek, mindenütt szentséges sebek |
| virulnak, romkertek és hamuba fulladt |
| muzsika foszlányai. Ki akar itt még |
|
| egy másik hazát kitalálni a |
| hanyatlásnak és az elmeddült asszonyok völgyét |
|
| Elfogyott itt már minden remény és jóféle átok. |
| Templomtornyok és villámhárítók hegyén |
| nem szárítkoznak többé csuromvizes, kis múzsák, |
|
| kik vörösmartys szózatokat súgnak az őrülteknek. |
| Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem, |
| vagy a szorgalmas halottak táborában… |
|
| Nyár jön, fordul a Föld, megtámad majd a por. |
| Ráül hangszálaimra, hogy kiáltani se tudjak |
| s hinni is már csak a kövek istenhitében higgyek. |
|
|
Haláltánc-kísérlet
| Csodálkozol, hogy élek? Ne csodálkozz! |
| a kitekert libanyakak tollán |
| s a vértócsák a városokban, |
| mesterséges, kis Boszniák, |
| hol temetőben kel föl a Nap |
|
| Hangyák másznak a zászlórúdra, |
| hajrá! hajrá! világcsúcs! éljen! |
| Vadrózsa-ügynökök lihegnek |
| az édenkertet parcelláznák, |
|
| Oda egy tó! Amoda pénzgyár! |
| Mellé kék zászlós kupleráj! |
| Csöcsökből emelt székesegyház, |
| s oszlopként áll majd az idő is, |
| mintha a Világ Fája állna, |
| s bérelhető kígyó sziszeg |
|
| világcintányér, repülők – |
| száz híd nyög egyszerre fülembe, |
| száz város harsog ébresztőt. |
| Nem hallod? egy szájból zuhog |
| az őrült bűn s az áhítat, |
| s mire kilépsz az éjszakából, |
| már senki vagy és semmi vagy. |
|
| Forog a nyár, forog, barátom, |
| gazdátlan tűzvész a mezőn, |
| karolna belém, vinne táncba, |
| De lépésnyire megáll tőlem |
| s látja már, hogy bálvány vagyok: |
| a szemem, mint egy foszforos |
| szakadék csak ragyog, ragyog. |
|
|
Ki tudtam élni
| Hiába séta, úszás, hanyattfekvés, |
| vakmerő gyónás Istennek vagy papnak, |
| az én szívem már semmitől se könnyül, |
| földre veri a nagypénteki harmat. |
|
| Ki tudtam élni magamért és másért, |
| embert teremteni másnapos kínban, |
| most gyűlölöm a lobbanékony fákat |
| s a nedv-suhogást feszes ágaikban. |
|
| Én változtam meg, vagy akik szerettek? |
| Megunták regényemet, melyet fecskék |
| írtak nekik az égre okulásul? |
| S küzdés helyett a kalandot keresték? |
|
| A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat, |
| hogy bókoljon előttük minden fűszál |
| s velük én is, ki teremtőjük voltam? |
| Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál, |
|
| ólak, bankok fényében s katicabogarak |
| tavaszi hangára mellett is, nehogy |
| nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk |
| húsvét… Mohóbbak, mint a farizeusok! |
|
| Bárhova lépek, ők lépnek elém: |
| az enyémek, a lázamból valók. |
| Élni is már csak ők élnek helyettem, |
| s nekik csörgeti Isten a dióit. |
|
|
A falfirkálók beszivárgása a városba
A falfirkálók beszivárgása a városba
| Ott kezdték kint a temető falánál, |
| kívül a városon. Először csak krikszkrakszokat, |
| suta macskakörmöket és gyors villámokat |
| firkáltak rá a szűz felületre. |
| Egy dühöngő vakond álmát. |
| Később nagycsöcsű nőket, halálfejjel. |
|
| Tudták, hogy hörögni fog a környék, |
| hörögni, átkozódni, és józan szemek |
| siklanak majd ki, mint a villamosok, |
| de ők csakazértis vasbádog-arccal nyomultak tovább. |
| A temetői angyalok mellét |
| már kátrányos ujjakkal markolászták össze. |
|
| „Nem támadtok föl, szelíd banditák |
| – írták a sírkert kapuja fölé |
| az ott lakóknak –: elmúltatok mint a cúgos cipők |
| divatja, el, mint a sétapálcák. |
| Halottak? Már talán azok se vagytok. |
| Elszökött már a harangszó is mellőletek.” |
|
| És bent a városban vibrálni kezdtek a falak: |
| sárga templomok, sörgyárak és kórházak falai, |
| mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda. |
| „Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak |
| az utca túlsó felére a falfirkálók. – Ti a |
| megszaporodott nullákat húzzátok át, mi a gőgös időt!” |
|
| És villanymozdonyként száguldó nagy Z betűk |
| sodorták el a tavaszi napfényt, a reklámokat, |
| az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes |
| hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva |
| beláthatatlan terek felé masíroztak. |
|
| Ablakból nézem a jeleket hagyók kiborotvált nyakszirtjét, |
| utcáról utcára rohantak otthontalanul. |
| Tékozló fiúk talán, akik a tékozló várossal együtt |
| készülődnek már valamire? |
| Vagy kóbor senkifik, akik a repülő baglyokat |
| és a repülő port is bemeszelnék? |
|
|
Zavaros óra
| Mit tehetek? Zöld akácok alatt üldögélek |
| Hallgatom, hogy ócsárolnak megint |
| a kiszőrösödött állú senkipisták, |
| talán, mert integettem újra Istennek |
|
| Csak bámulom őket fél szemmel |
| ott cikázik az Országház kupoláján, |
| villanydrótokat szaggatnak szét |
| és Rákóczi bronzlovának a zablavasát |
|
| Közben a Dunát faggatom: kik lehetnek |
| ezek a hangoskodó martalócok, |
| és honnan ismernek engem, |
| hogy Budapest boldogtalan körútjain |
| végig az én nevemet kiabálják? |
| Lehet, hogy gyerekkorukban |
| zöld hernyók aludtak el a gégéjükön? |
|
| Kezemet inkább a semmi köré fonnám, |
| mint köréjük, ha ostoros esőkkel |
| érkezne közénk észak. Menthetetlenek úgyis, |
| romlás-szakértők, temető-szakértők, |
| akiket titokban gyilkos apák látogatnak, |
| beöltözve vállpántos zubbonyokba. |
|
| A század a szörnyeké is, hallok egy hangot |
| motyorászni a megsűrűsödő árnyék mögül. |
| A hang megnyugtató, de hogy kerültem én oda |
| a félhomályba? Pad sehol. Akácok sehol. |
| A Duna medrében is, mintha egy |
| beezüstözött vonat rohanna délre. |
|
|
Az Idő búcsúja
| Ajtót nyitok. Durván nyomul be az ősz |
| fűtetlen, zsúfolt előszobámba, |
| a vállszíjas évszázad is. |
| a kifényesített, sárgaréz mozsár tükrében, |
|
| Hová? hová? – kérdezném rezes torokkal, |
| Azt gondolom: a pestis búcsúzhatott így |
| élőktől és holtaktól régen, |
| ahogy ez az évszázad tőlünk. |
| akár az elhamvasztottak teste, |
| s a bádogkoporsók is már csak |
|
| Szemétkukát görget a szél az utcán |
| Csörömpöl a nagyranőtt vödör, |
| mint lánctalpakon vánszorgó, |
| Rövidszoknyás iskoláslányok, |
| Ijedtükben még tán a rátok vigyázó |
| istenek is pincébe futnak. |
|
| keresnek bennük néha szállást. |
| A vállszíjas Idő odapillant rájuk |
| s fölemelt kézzel búcsúzik tőlük is. |
| Összeszűkült szemében züllő fények. |
| Aztán kilép szobámból s távozik. |
| Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat. |
|
|
Szentkép, Heródessel
| Galambok szállnak le melléjük a porba. |
| A por meleg, a tekintetek hűvösek, |
| mint éjszakára kinnfelejtett fejszék. |
|
| A koronáját ócska nájlonszatyorban hozná |
| s titokban följegyezhetné magának, |
| hogy melyik gyerek szájába |
| dughatna mérgezett cukrot, |
| mikor az anyjuk unottan néz el |
| a vörösre festett hinták fölött. |
|
| nem rohangálna sikoltva senki. |
| Minden gyalogos és minden autó |
| a kivilágosodó ég irányába indulna el. |
| És a galambok is csak ugrálnának tovább |
|
|
Berda József
| Nem tudom, mire gondolt többet: |
| a borjúpörköltre-e vagy a halálra? |
| „Ha jót eszünk, föltámadunk.” |
|
| Arca ilyenkor átszellemült, |
| mint szeptemberi fényben a sütőtöké. |
| Zsebébe nyúlt és megsimogatta szelíden |
| az összekötözött, zsenge galambfiat, |
| főz majd holnap a háziasszony. |
|
| Csettintett is hozzá előre, |
| mint Napóleon egy megálmodott lovasrohamhoz. |
| És elkezdődhetett máris a nap. |
| Suhanhattak tovább a bolygók. |
| Sodorhatták a nagy folyók a halottakat. |
| És Isten reumás térde is recseghetett. |
|
|
A fiatal, alkoholista festő látogatása
A felvidéki Dudor István emlékére
| Betántorgott egy őszön hozzám, |
| vállán két zúzmarás levéllel. |
| Elöl az inge véres volt, mint a henteseké, |
| vagy mint akit a lépcsőházban megkéseltek. |
|
| És a szeme akár egy lebombázott város. |
|
| Nézett csak vele hosszan a küszöbről. |
| s a sárkányt ölelő múzsát képkeretben. |
|
| Keze a padlón hevesen sikladozott percekig, |
| mintha tizedik halála közben is |
| nekem rajzolna emlékbe valamit. |
| Talán lángolva futó szekereket Somorja alatt, |
| vagy egy domborodó, hatalmas női tomport, |
| rejtett nyílással a láthatár peremére |
| s néhány száraz bogáncsot |
|
|
A szökevény
|
Székelyudvarhelyi barátaimnak
| Eljöttem ide közétek elrejtőzni, |
| Sok itt az erdő, a bokor, a homály, |
| a szemetekben összetorlódott éjszaka; |
| és olyan mélyek itt a völgyek is, |
| mintha száz sírt ástatok volna egymás alá. |
|
| A hegytetőkön lámpák imbolyognak |
| és augusztus végi holdak. |
| Néha medve cammog el arrafelé |
| a sziklák alá egy zsenge kisborjúval. |
| A vér is olyan ismerős itt, mint a harmat, |
| mint a porba lecsöppenő verítékcsepp. |
|
| Nem akarok én tőletek mást, |
| csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elől |
| gyalulatlan deszkaszál mögé, |
| vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik |
| keresnének déli harangszókor |
| és hurcolnának magukkal győztes áldozatként. |
|
| Nem kell nekem többé se hír, se rang, |
| se hét haza könnyes dicsősége. Elég, ha |
| beköszöntök ablakomon, mikor a pünkösdi üzenet |
| megérkezik. Fölemelt kézzel üzenem nektek én is: |
| minden némaságom a tiétek, |
| minden hegycsúcsról visszaverődő lélegzetem. |
|
Székelyudvarhely, 1998. július |
|
Szemek figyelnek
| Csókák csikognak félálmunkban. |
|
| Vagy inkább engem figyel lopva |
| Hallgatja, ahogy a Hargitával beszélgetek |
| s a vérengzést látott, szomszédos harangokkal? |
|
| Siú, siú – levelek szakadnának el ágaiktól, |
| s tetőcserepek siklanának félre az éjszakában, |
| hadd lepleződjék le az a megromlott, |
| az aranyfogakkal kidíszített |
|
| Szél jön északról, gondtalan szél, |
| s azt súgja váratlanul: lehetne álom is, |
| amely itt röpdös, itt neszez fejem körül, |
| félálom emlék, koporsóból megszökött múlt. |
|
Székelyudvarhely, 1999. július 8. |
|
Krétai futam
| aminek örülhet a bámészkodó népség: |
| a tenger kék szirmai, elszórva szigetek közt, |
|
| Ez a kettétört palotakő itt |
|
| Hát ez a sötétben suhanó, |
|
| és az elrejtőzés vágya hozott ide. |
|
| Ó, leánderek, Kréta özvegyei, |
| nem kell nekünk semmilyen díszfal, |
| semmilyen pajzsos árnyék, |
| a teljes égbolton akar otthon lenni, |
| kimosakodva földi szégyenekből. |
|
Kréta szigete, 1997. június |
|
Szabadság: nagy üresség
| játszik veled a tenger reggeltől reggelig, |
| én meg csak itt tipródom a közeledben, |
|
| Elmegy néha egy hajó a sziget mellett, |
| A fövenyes parton babéros istenek nyoma. |
| Talán ha visszatérnének újra |
| vörös bikákkal s röpködő vízi kígyókkal, |
| elfelejteném, hogy meghalok. |
|
| és meztelen, földi lányok játszanának. |
| hogyan ünnepeljelek téged, |
| ha a ruganyos mellek játékából |
|
| A világ a hódításoktól lett világ, |
| és a jajgató, édes muzsikától. |
| föl-fölszökdelő élettől is |
|
|
Görög kakasok
| Kit költögettek, görög kakasok, |
| A hegyeket, a babérfákat, |
|
kis kápolnák bárányos harangjait? |
| Vagy tán a tengert, a Nagy Duhajt? |
|
Ma sem aludt egyetlen szemhunyásnyit. |
|
| Örökké lót-fut az istenek papucsában, |
|
hejehujázik, dörmög, pogánykodik, |
| s egyszer csak váratlanul |
|
száz tonna csipkét dob ki a partra: |
| „Tessék, itt van, ezt csináljátok utánam, |
|
| Csönd lesz egy percre, csönd lesz egy évszázadra. |
| Hallgassatok el ti is, hóbortos kakasok! |
|
|
Finnországi káprázat
| Két óriás kő hever a parton: |
| Finnországot Krétáig elvonszolnák: |
| süsse a Nap az ezer tó vizét. |
|
| én kísérném ezt a vonulást. |
| Sirályok jönnének velünk, |
| Helsinki tengerpartja s gladiátori fenyők. |
| Az esőfelhőket királymadarak hoznák. |
|
| Ónos hajnalok gurulnának lefele, délnek, |
| és cintányérok csattognának a földhöz, |
| hogy a nagy úton el ne aludjék senki. |
|
| talán még az elbarbárosodott Orfeusz is elénk jönne. |
| Ő köszöntené ezt a lakodalmas földindulást, |
| keresne egy lidérces arcot. |
|
|
Gondoltad-e?
| Gondoltad-e, hogy egyszer idejutsz |
| e félreeső, kopár kertbe, |
| hol apró rejtelmek helyett |
| hangyák futkosnak összevissza? |
|
| Idefénylik hozzád a zöld hegy, |
| Röntgensugárban ülsz, ülsz, mintha |
| már nem is földi kertben ülnél. |
|
| Vitt a vonat, a lidérces vonat |
| Hét fegyveres katona nézte, |
| hogy bámulod a futó fákat. – |
| Gondoltad-e akkor és ott: |
| a halál is majd így figyeltet? |
|
| Ó, hol volt akkor élet s halál! |
| A tenger várt, a tavak vártak, |
| a vándor sziklák északon, fönn, |
| s kis Nérók arca sarki fényben, |
| hogy belemosd a kékbe őket. |
|
| Kékbe, homályba, lágy semmibe, |
| ahogy varázslók tüntetnek el |
| csettintéssel cirkuszi nőket, |
| s hűlt helyükön macska dorombol. – |
| Gondoltad-e bár egyszer is: |
| eltűnik minden közeledből? |
|
| Falud, városod s el a mélyutak |
| sűrű, árnyékos mitológiája, |
| mely sodort, mint a szerelem, |
| mindig, mindig egy más világba. |
|
| Hatalmas szem – ez most a nyár. |
| Országok és tülekvő emberszívek |
| fényesednek benne kevélyen. – |
| Gondoltad-e, hogy egyszer |
| majd ez a szem is lecsukódik, |
|
|
Utolsó zsoltár
|
Nagy Gáspárnak
| Föld, te nagy, jövőbeli holttest, |
| Az ártatlanok, a szorgalmas bűnösök, |
| akik a harmatodban szerettek mosakodni? |
| Lélekharang, vagy csak az ércrejtő kövek |
| csattannak össze tompa jajdulással? |
| A végkifejlet zsoltára, szavak nélkül? |
|
Balkáni múzsák húga
| Hallom: elüszkösödött angyalokról ír |
| aki valaha verseit olvasta nekem. |
|
| Amikor jött, mindig úgy jött, |
| a haját mutatja csak maga helyett, |
| melle alatt az édes szakadékot, |
| aztán keresztbe rakott combjait, |
| hogy elrekesszenek előlem minden utat. |
|
| Fülledtek sohase a rózsáim voltak, |
| nem az ablakomon benéző sárga napraforgók, |
| hanem a levegő körülötte. |
| Mintha egy átforrósodott szénaboglya |
| öntötte volna melegét rám |
|
| Ana, Anácska, balkáni múzsák húga, |
| minden pásztori idill közeledből? |
| Emlékszem, még versben is esküdöztél, |
| hogy szemük van a fáknak. |
| Áruld el, mit láthatnak helyetted most, |
| egyenes adásban taszítják be a templomajtót |
| s viszik túszul a Megváltót magukkal? |
|
| fiatalon őriz az idő bennem. |
| Azt képzelem, hogy határok fölött |
| utazgatsz ma is, fönt magasan, |
| ahol hőskölteményeket rombolnak szét a repülők |
| s emberek zuhannak földre |
| lángolva, mint a szurokfáklyák. |
|
| Nem tudom, szilánkos csöndjeid között |
| Hasonmásaid arcát én máig megőriztem. |
| Külön indulok velük ismeretlen éjszakáimba. |
|
|
A világvég fakó fényei
| a kimúlás gyászos sorrendje is? |
| Előbb a billegő szárnyasok |
| s tűnnek el lassú méltósággal, |
| két lábú és két kezű emberek, |
| akik megbabonáztuk valaha |
| ahol fölfaljuk magunk alól |
| és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat? |
|
| és ravatalnak is fönségesek. |
| még a búcsúzó madárrajokkal |
| együtt látom csapongni köröttetek – |
| aztán ráhagylak benneteket |
|
|
Megtépázott falomb a címerem
| Uram, itt van megint legújabb őszöd. |
| Hosszú fényekkel érkezett ide |
|
| de a dióverésről az idén is lemaradtam. |
| Megtépázott falomb a címerem |
|
| Gazban a híres asztalunk, |
| amelyen annyit, de annyit könyököltünk. |
| Most egy hernyótetem ravatala. |
| Ha netán megjelennél újra, |
| a halál feketedne közöttünk. |
|
| Kicsi halál vagy nagy halál? |
| Ki merne erről bármit mondani? |
| Én is elnézek inkább némán a Szamárhegy felé, |
| ahol Mátyás király hollói laktak |
| és elsötétítették az erdőt, mint a meséket. |
|
| Éget a Nap, kicsit még éget, |
| de már csak a birsalmák sárgulgatnak. |
| Gyűlik bennük szépség és fanyarság. |
| Kemények, mint az ökleid, |
| és fölszikrázik tőled mélység és magasság. |
|
| Ellépdelek sárgálló fáid előtt, |
| mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el |
| Fölöttem ott a mindenséged, |
| de ki tudja, mi van előttem? |
|
|
Ó, te szépséges banyácska
| Ó, te szépséges banyácska, |
| őszen is szemedbe lóg a hajad. |
| Emlékszel még rám a nagy időből? |
| Én voltam az a félmeztelen, |
| aki megtalálta a szivárványt |
| a folyóparton: elveszett hajpántodat. |
|
| Te kendert áztattál kipirulva. |
| egész nap ott kóválygott körülötted. |
| Tüsszögtek is tőle a lepkék, |
| mint szénanáthától kisleányok. |
| Én meg csak nevetgéltem rajtuk. |
| Szélesebb volt aznap a lelkem, |
| és hullámosabb, mint a lovasberényi tó. |
|
| Elnézlek ferdén, fél szemmel |
| hogy már nem az angyalok dombján ülsz, |
| ahol combod tövéig beláthattam, |
| s megállt minden árnyék a nyárban. |
|
| Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé. |
| A temetőn túl érett a hosszú szilva. |
| Néhány óra alatt ott múlt el |
| hogy fénye örökre rám maradjon. |
|
|
Valaki most is keres
| Talán még most sem kellene félrehúzódnom |
| csöndben az ősz mögé, a tél mögé, |
| s a sötétséget magamra vennem. |
| amúgy sem lesz már halhatatlan az ember. |
|
| Valaki most is keres ezen a hajnalon, |
| s az ég deszkafalain kopogtat. |
| Talán a kis parázna nő várja, |
| hogy visszaszóljak neki gyöngéden, |
| mielőtt elkezdene nyüszíteni a város. |
|
| Tudom, bebújna mellém újra az ágyba |
| s lehunyt szemmel csak mosolyogna, |
| mint aki bűnös éjszaka után imádkozik |
| s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem, |
| nyisd ki előtte halkan az ajtóm. |
|
| Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is! |
| Nem félek én már semmitől. |
| Legbelül csupa múlt vagyok |
| s az elsüllyedt mennyországok túlélője. |
| Miért is kellene hát bujdokolnom bárki elől, |
| s keresnem egy zugot a sötétségben? |
|
|
Januári rokokó
| Fázik a kéz, az arc is didereg, |
| csontom északi oldalát zuzmó lepi. |
| Most fordul észak felé január, |
| jeges úton kopognak körmei. |
| Senki, senki, csak a sirályok könnyedek: |
| a befagyott Duna táncpallóján |
| szökdelnek, mint Csokonai |
| ugrós dámái farsang napján. |
| Csapong valami kóbor zene is |
| a túlvilágról, karcos rokokó – |
| a Margit hídról ellátok odáig. |
| A szökdelő vonókra most kezd hullni |
| a hó, a hó, az elkárhozó hó. |
|
Kutyával a tavaszban
| Május van újra, jó kutyám! |
| Régen még prüsszögtél tőlük daliásan, |
| mintha betolakodó galambcsapat |
| szállt volna le eléd a kerítésre. |
|
| Én csak mosolyogtam ilyenkor rajtad, |
| mint nagyszájú, cirkuszi bohócon, |
| Mi történt veled mára, hű kenyeresem, |
| hogy olyan egykedvű lettél, |
| mint a gyöngyvirágra vizelő agglegények. |
|
| Figyellek: lótsz-futsz ide-oda, |
| és csak hallgatom, hogy ferde árnyékából |
| kis, barbár elégiák csobognak felém. |
|
| Ki hitte volna, hogy egyszer |
| búcsúzkodom a tavasztól én is, |
| aki mindig az orgonák és a földi szeretők |
| bolond költője szerettem volna lenni? |
|
| induljunk el a hegy felé. |
| Azé a táj itt, azé az elfogyhatatlan ég, |
| aki veszíteni és távolodni mer |
| és haragudni saját szívére. |
| Gyere, mire a csúcsra érünk, |
| egy egész erdő szakad le rólunk, |
| mintha az életünk szakadozna le darabokban, |
| és már csak meleg szél mozgatná csontjainkat. |
|
|
Séta Párizsban
| Tolong, tolong a nép az utcán, |
| Párizs, ma olyan vagy nekem, |
| mint ragyogó lábszárcsont a Szaharában, |
| melyet elleptek épp a hangyák. |
|
| A sok halálkapu és diadalkapu előtt is |
| szabadon csapongó ingben, |
| mint aki Napóleon kalapját látja |
| keresztülhömpörödni a Concorde téren. |
|
| mely a halálnak itt adott találkát, |
| merre bolyonghat ma, ezen a délutánon? |
| Fönt napozik talán a vén paloták |
| Vagy itt kóvályog bennem izgatottan? |
| A lábamban? A halántékomban: |
| A szív meredek szajnapartján? |
|
| Párizs, ne engedd meg, hogy csupa múlt legyek, |
| sétáló embermúzeum utcáidon: |
| halott fények és győztes csontvázak háza, |
| és már a szerelmet is kitaszítják. |
|
| Ha személytelen vagy is, mint az istenek, |
| dudorássz nekem holnapig, |
| s küldd utánam Saint-Merry muzsikusát: |
| hátha egy új asszonysereg |
| indul meg velünk az este felé. |
|
|
Az utca közepén
| Az utca közepén állok meg néha: |
| most merre menjek: jobbra vagy balra? |
| Északról hamu repül, tetves por, újságcafat, |
| keletről Szent György dárdájáról |
| alvadt sárkányvér és embervér együtt. |
| Fölül zsákutcás ég, napfényes labirintus. |
| Kevés, kevés egy élet ahhoz, |
| hogy tízszeresére növesszem meg a szemem |
| s az állatövek tüzes titkába belelássak. |
| A halhatatlanok pedig alusznak újra. |
| Egy nő lép mellém, azt mondja: dél van, |
| s otthon a meggyfák alatt legkisebbek az árnyak. |
|
Csak őrült angyalok
| a kertkaputól a jegenyefákig. |
| Nagy őszi katángcsokor fölöttem az ég. |
| Néha megszédülök, mint aki órák óta |
| ki írna ma helyettem verset |
| Mindenki, akit a közelemben látok, a vásárba siet. |
| Törtet utcákon, kerteken, üvegfalakon |
| Csak őrült angyalok rohanhatnának így |
| szent árverésre vagy zsibvásárra, |
| ezüstpénzzel a nyelvükön, |
| hogy a boldog föltámadás napjára |
| harangot és kolompot vegyenek. |
|
Hányszor lemondtam már
| Hányszor lemondtam már a versről! |
| Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom, |
| mint a bolyongást októberben, |
| mikor zülleni kezd az erdő |
| és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja. |
|
| Magányos, szürke házakat jártam körül. |
| Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak, |
| vagy a sikoltozó hisztéria házai, |
| csakhogy elakadjanak bennem a szavak, |
| mint ellenálló szívben a heves golyók. |
|
| Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre |
| megédesítenem ereimben a vért, |
| zsörtölődnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben, |
| s magasan lebegő erkélyekről néznem: |
| Ady eltévedt lovasa merre vágtat. |
|
| De csak az órák lassultak a közelemben, |
| de csak a fehérre mosott lepedők |
| csattogtak szabadabban a kifeszített köteleken, |
| és csak a világvége jött közelebb, |
| kíméletlenül araszolva, akár az alkonyati árnyék. |
|
|
Árnykép
| Félkézzel írt – mondják majd rólam. |
| Pedig jól tudtam, hogy a szó is Isten, |
| de a hegymozgatásban jobban hittem, |
| mint a reményben és a jóslatokban. |
|
Kő és csalán
A gyerekkor lehanyatlásáról
| Nem akartam én soha sehova menni, |
| csak röpdösni akartam, csak röpdösni |
| a zámolyi temetődombról föl a Vértesig, |
| hadd bámult volna csikó és bagoly. |
|
| Szélemberek szálldostak volna szemközt |
| a legelő fölött és sörényük, mint a |
| hajszolt lovaké, csapkodta volna hátuk közepét, |
| én meg csak integettem volna nekik ismerősen, |
|
| félkézzel, mint aki közben szemmel tart egy tájat. |
| A könyökömön korai csillag vagy egy lepke. |
| Anyám sohase tudta volna, merre járok, |
| csak a hazatérő kapások neszelték volna néha, |
|
| hogy fáradtságuk csodával érintkezik. |
| Ősszel kikericsek, tavasszal szőlőkarók |
| s nyáron sütkérező bivalyok csontján |
| pihent volna meg fáradhatatlan tekintetem. |
|
| De jöttek évek s jöttek más szárnyasok: |
| sivító gép-seregélyek és vasszilánkokat |
| s zuhanó lángokat szórtak szét házaink fölött, |
| s a levegő hirtelen tele lett koporsóval. |
|
| A földre így szorultam. Hosszú jegenyék |
| és futóárkok rühes földhányásai közé. |
| De ez már rég nem anyaföld! |
| Lábamnál kő és csalán. Kiszáradt rózsatövek |
|
|
Sok volt, sok volt a lúd fölöttem
| Sok volt, sok volt a bús csütörtök, |
| a csámpás szék, a rossz sütőtök, |
| a vizes rongy a vödrök szélén |
| s a februári, zord verőfény. |
|
| Ökrök szőrén a hideg harmat |
| még ma is, ma is megborzongat; |
| szekereztem az irtásföldre, |
| mint lassan süllyedő jövőbe. |
|
| Mit tudtam én, hogy mi is vár rám: |
| szétrugdalt ország, roncs szivárvány? |
| álomháborúk vagy álmatlanok? |
| mikben véres ludak az angyalok |
|
| s a házak fölött ott köröznek, |
| kéményt vernek le, háztetőket, |
| s gigájuk úgy jár föl-le, mintha |
| emberszemeket nyeltek volna. |
|
| Sok volt, sok volt a lúd fölöttem, |
| sok a csoda, amerre jöttem, |
| de csak a rossz csodák tolongtak, |
| egymás sarkára rátiportak. |
|
| Ha hátranézek, most is látom |
| nyüzsgésüket a láthatáron |
| s találgatom, hogy merre mennek: |
| eltűnnek-e vagy visszajönnek? |
|
|
Ki álmodik ébren helyettem
| Ha pogácsáznak esett kurucok, |
| morzsa potyog az anyaföldre – |
| Hej Rákóczi és hej, Bercsényi, |
| időtök elmúlt mindörökre. |
|
| Itt kornyadozunk egy asztal mellett, |
| előttünk bor, a kertben hangyák |
| s a babkarók közt sötét árnyak |
| tombolnak, mintha labanc bandák |
|
| ölnék a fényt s ölnének mindent, |
| ami lélegzik még. Csecsemő fák |
| fölött is vad kardok suhognak: |
| bécsi pengék és sziklás lópaták. |
|
| Sastoll kering magasban és tán |
| Zrínyi vére. Lehullni készül, |
| de nincs hova: se domb, se hegy, se |
| lángokkal körülölelt szérű. |
|
| Ki álmodik ébren helyettem? |
| Háromszáz éves álmot, kicsoda? |
| Most tör elő a fülledt földből |
|
| S ő álmodik múltat magának, |
| testemből testet kihasítva? |
| a mindig rossz, a mindig szittya? |
|
| a félrerugdalt, ferde csizmás, |
| kit a hóharmat szeretett csak? |
| a visszanéző szemek s erdők, |
| mikor a lombok is búcsúztak? |
|
| Veréb száll le elénk a porba, |
| kapkodja föl a hulló morzsát – |
| Hej, Rákóczi és hej, Bercsényi, |
| árnyakkal van teli az ország. |
|
|
Száll, száll a füst
|
Czine Mihálynak küldöm
| Megöregedtem, száll a füst, |
| egyre messzebb a város széle, |
| a szeles dombok tetejére. |
|
| az udvarba, a dohos házba, |
| hol csizma-múmiák feküsznek |
| a padláson, örökös nászban. |
|
| Mennyi szél, mennyi sír és mennyi |
| falomb kísért az úton eddig, |
| repülő ágak, repülő kövek, |
| hadonászó, zúzmarás senkik, |
|
| háborúk, melyekben én voltam |
| a győztes és a vesztes is, |
|
| Fejem tűzvészben, holdsütésben |
| hányszor elárvult köztetek, |
| néha már csak egy csontszilánk volt, |
| test-hulladék, mely ellebeg, |
|
| el, el a jácint-színű űrben. |
| Nem is emlékszem semmi másra, |
| csak arra, hogy már nem vagyok |
| s hamu zuhog alá a fákra. |
|
| Drágáim, hol van már az égalj? |
| A hamus fák a földi kertben? |
| A messzeség és a határok? |
| Beállt a fagy a képzeletben… |
|
| Száll, száll a füst, mintha egy ország |
| télvégi lehelete szállna. – |
| Valaki verset ír helyettem |
|
|
Esztergomi elégia
| Jöhet még jó is? Jöhet ezután? |
| Körhinta-nyarak Esztergom fölött? |
| Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány |
| a komor, őszi hangverseny előtt? |
|
| Küszködtem eddig – okosan? bután? |
| irgalmas hősként, ahogy lehetett. |
| És mit értem el? Nem sokat, csupán |
| csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek, |
|
| mint kötéltáncost, aki selyemszálon |
| lépked, rúddal, egy bányató fölött. |
| De ennek vége! Nincs több mutatványom, |
| s a homlokom, mely folyton gyöngyözött, |
|
| mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik, |
| hogy ott időzzön, lebegjen, ahol |
| rangrejtve, titkon Isten is tanyázik, |
| s körülsuhogja csöndes tériszony. |
|
| A szemem is majd ott talál nyugalmat, |
| befelé néz, mint üdvözült vakok, |
| akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak |
| és szólítgatnak tűzvészt, harmatot, |
|
| vérző kezet, mely volt már a kezükben, |
| a legbelsőbb test sírását, hogy újra |
| rettenjen meg a semmi roncs szívükben, |
| s várhassanak röpítő fájdalomra. |
|
| Szép nyár, a holtak magasban napoznak. |
| Jut-e még nekem ilyen kegyelem? |
| A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag, |
| s a Dunán visszfény: teljes életem. |
|
|
Csontok és szögek
Trianon nyolcvanadik évfordulóján
| Az elveszett haza darabjai |
| A porban csontok és szögek |
| a rezesedő, délutáni fényben. |
|
| Fölöttem berobbantott, huzatos mennybolt. |
| Merre forduljak, hogy ne lássam többé |
|
| Azt hallom: épp egy kékbe hanyatló |
| hegytetőn sugdolóznak újra |
| és óriás rovarok zümmögésében. |
| Kürtőkalapjuk olyan magas, |
| mint tiszteletet parancsoló, |
|
| recsegni kezd tőlük a múlt: |
| ez a düledező, ingatag deszka-Kolosszeum, |
| pántok, gerendák nyögnek, |
| s a szivarfüst anarchiájában |
| összezárt állkapoccsal egymás után. |
|
| Béke, háború – hallom a borzalmak |
| a kalapok mögül izgatottan. |
| Ő látja, hogy a hegyes szálkákon |
| hogyan akad fönn sok-sok élő. |
|
| Sörényükben kifakult gyászszalagok. |
| hogy ne lássam többé magamat |
| a korhadó patájú lovakkal együtt |
|
|
Ünnepek s hétköznapok
| melyeket sorra kitoloncolnak a városokból, |
| mint a meglágyíthatatlan prófétákat? |
|
| vagy ha az özvegyeket táncolni hívják. |
|
| Ilyenkor szokott kisiklani a szív, |
| ilyenkor isszák le magukat |
|
| sok a virágcsokor megint a levegőben, |
| a zászlórudakra mászó ember, |
| és már a halál is csak velük ünnepel: |
| repülőgéppel viteti magát nászútra, |
| hogy minden földlakó megcsodálja. |
|
| húzódom vissza közétek a ricsajos forgatagból. |
| megénekeltetitek nekem a port, a betont |
| s az üresen maradt sasfészkekben |
|
|
Nem féltem soha semmitől
| Nem féltem soha semmitől, csak a |
| gyáva halál lohasztó cselvetéseitől. |
| Folyton itt ólálkodik most is körülöttem, |
| mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat, |
| rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra, |
| s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként. |
| Talán a három világhírű tenorista hangszálain is |
| ő futkorászik föl-alá, hogy szájukból |
| láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől, |
| és a földöntúli szabadság martaléka. |
|
| Az ő zsákmánya lehetne bármi a földön: |
| a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj |
| barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj, |
| övé a Szahara minden homokszeme, |
| a lópokrócról világgá ugró szöcskék, |
| de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom, |
| Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek |
| sorban a szerelmek, évek és sötét planéták, |
| mint villanydróton a fecskék. |
|
| Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme |
| büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok |
| és szétázott platánlevelek közé. |
| Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny. |
| Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár |
| teteme fölött, de máris odafurakszik mellém |
| a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint. |
| Egész a csontomig nyomja ujját. |
| Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom. |
|
|
Bolyongás a fennsíkon
| Az előbb még vidám istentelenség |
| szertartása zajlott a hegyen: |
| villámok ugráltak a Hargita körül, |
| Most pedig férgek potyognak elénk |
| vörösek, zöldek, sárgák, bronzosak. |
|
| Zajongjak? Sírjak? Utálkozzam |
| Vágjam oda a kezembe került ősöd koponyáját |
| ahogy Hamletnek kellett volna? |
| a közömbös gyertyánerdőt, |
| földobálja leveleit az égre? |
|
| Slágert ide is a hegyek közé! |
| Hadd felejtsem el könnyedén, |
| A költészettel és veled akartam |
| s amelytől mégis mindenkor túlcsordulok, |
| eltévedt itt a rengetegben, |
| mint idegnyavalyáimban én, |
| és talán egy kibelezett bakancs |
| körülötte vasfű, semmifű, jézusvére. |
| Hahó! Hahó! – kiáltanék érte, de tudom, |
| hogy csak a közeli sziklafalak |
|
| Sas köröz fölöttünk, émelyegtet. |
|
| Két billegő szárnyvége közt |
|
| Az égen túl már csak magamba. |
|
|
Karácsony előtti dünnyögés
| Vehetnék akár barkács-istállót is |
| a szent napokra, igazit, nagyot, |
| s fél kazal szénát tört szalma helyett: |
| az illatozzék jászolban, jászol alatt |
| a félhomályban, hol kis tehenek |
| kérődznek fekve és szamárka ásít |
|
| Talán még csillagot is vehetnék, |
| kétszer akkorát, mint a régi, |
| amely már lávázni tud és zenélni, |
| csábítani a Holdat, ő is lássa, |
|
| a városszéli fogadó előtt. |
| Nem inkább angyalcsontváz az? |
| Álcázott halálszobrocska? halálkellék? |
| Ültessünk helyébe díszbokrot, |
| zöld füvet, gyöptéglás egész mezőt! |
| Selyem-országrészt, hol a jó nép |
| megszülethessen a gyermek. |
|
| És kellenek még csengők és dobok, |
| röhögtető három királyok, |
| szakállas törpék, sima óriások, |
| lélegzetünk is elakadhat. |
| Mert senkik maradunk csodák nélkül, |
|
| kedvünk szerint. Állni egy napsugáron, |
| s billegni is, mint bátor kötéltáncos |
| emberszagban és benzinbűzben, |
| s várakozni velünk, hogy jöjjön, jöjjön |
| egy újabb mulandó karácsony. |
|
|
Mennyi törmelék
| Mennyi törmelék, kacat és szemét |
| körülöttem: szalagok, kihűlt bolygók |
| s megroggyant kútágasok az alkonyatban. |
| Loholok ide-oda, keresem azt a szűz mezőt, |
| ahol a szétrohadt angyalszárnyakat is eltemethetem. |
|
Az én ostoba Hiszekegyem
|
Szakolczay Lajosnak
| Ne óbégassatok miattam annyit, |
| kiket nemrég még angyalkéz fésült. |
| néhány hanyatló, nagy madár árnyéka |
| újra és újra megjelenik – őket nézzétek inkább, |
| ne az én összekaszabolt életemet. |
|
| most jajonghatnátok hosszan |
| de ki tudja, hányadik vagyok |
| a nagyravágyó vértanúk között, |
| hogy porszemet porszemmel házasítva |
|
| Ó, az én ostoba Hiszekegyem, |
| meddig recseg még tibennetek, |
|
| míg fényekkel kitapétázott |
|
| Még inkább bent a földben. |
| hanyag és bús kövek közt. |
|
| Ti azért, barátaim, ragyogjatok! |
|
| A pokol tornácára még könnyű |
|
|
A város szélén
| egymásra rakott vashordók állanak. |
| Kátrány és gaz az édenkert helyén. |
| Emlékszem, valaha lovak legeltek itt alkonyattájt. |
| Ma csak szívdobogásukat hallgatom, |
| mintha vasajtót verne valaki kalapáccsal. |
|
| Ide már csak búskomor szeretők |
| s hajléktalan, elkoszosodott szentek, |
| egy augusztusi csillagzápor. |
|
| Honnan tudhatnák szerencsétlenek, |
| hogy a sóvárgásos időknek végük, |
|
| A levegőben úszó macskaszemeket |
| és megrozsdásodott vadmuhar ütögeti. |
|
|
Szántó Tibor arcképe
| Mintha nagy lepke szállt volna |
| torkára, ül csak a késő délutáni fényben. |
| s kivágott, harsány betűk. |
| Hátrébb a fák közt annyi csontváz, |
| amennyit egy örökké élő Isten |
| Talán a háború ez? Vagy csak |
| egy közönséges nap törmeléke? |
| Szólnék hozzá, de egy harang megelőz. |
| Ki kondította meg? Biztosan az a |
| szerelem alkalmazottjaként |
|
| röpdösik körül Tibort a harangszóban. |
| De ő csak ül és mosolyog keserűen. |
| A nagy, piros lepke ott billeg még a torkán. |
|
|
A hollók azt susogják
| Azt hittem: új győztesek jönnek, |
| akik a nyár áthevült gerelyeit |
| vonulnak végig falukon, városokon, |
| s hervadhatatlan trombiták sorfala közt. |
| És hogy majd nők is jönnek velük |
|
| Hittem, hogy itt-ott még régi, |
| napozó szobrokat is magukkal csábítanak, |
| még tán a vérig sértett Dunát is |
|
| Még csak előőrs-árnyaik se |
| A zöldellő dombok is kihaltak. |
| s a szerencsepatkó alakú meddőhányók. |
|
| A hollók azt susogják: mondjak le róluk is. |
| Gyöngék, mint tűzvészben egy székesegyház, |
| mint az ő díszlövésre fölsorakoztatott ágyúik. |
|
|
Szorongó séta a mezőn
Számadás tíz esztendőmről
| Kibírtam? Azt még nem tudom. |
| Kitörhet a veszettség rajtam, |
| az alvajáró téboly vagy a rák, |
| és lerághat, mint csontot a kutyák. |
|
| De most még semmi. Járok, nézelődöm. |
| Szemét röpdös a májusi mezőkön; |
| időnként egy-egy gólya vagy bagoly, |
| magasban, hol a szél is gyalogol. |
|
| Fűtől fűig lépkedek ámuldozva: |
| tíz éve nem láttam már harmatot, |
| alvó gilisztát, sánta bogarat |
| s titkos ösvényt, mely égre kanyarog. |
|
| Csoda! Csoda! Sehol egy fennkölt erkély |
| a levegőben, szószék, dobogó, |
| sehol egy összevérzett harangkötél, |
|
| Istenem, milyen táj ez itt? |
| A hazacsonk milyen vidéke? |
|
| Nézem két kezem a tájban, |
| mint bölcsőben a csecsemők. |
| Velem voltak tíz éven át? |
|
| Öleltem velük? Írtam? Öklelőztem? |
| Vagy csak a szél mozgatta őket is, |
| mint fejem fölött a hársfaágat? |
|
| Előttem lakodalmazó liget, |
| de távolabb mintha fény-létra állna! |
|
| Félreüt szívem: nem, az nem lehet! |
| Megcsontosodva, vak ököllel? |
| ------------------------------------------ |
| Ha küzdőtársat akar, jöjjön ő |
|
|
Az elveszett haza útja
| Hosszú az út, irgalmatlanul hosszú. |
| Az elveszett haza gyötrelmes útja ez. |
| Balra kivágott fák, jobbra kastélyromok, |
| az árok partján méhkas és kereszt. |
|
| Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek, |
| Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban |
| az arcomig jön s nézi: élek-e, |
| vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan? |
|
| Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet, |
| végső kivérzés, földalatti álom, |
| de húsvét hős fénye sehol, csak az emlékezet |
|
| meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón. |
| Kő, kő, és dermedt ércmezők a szívben – |
| Vezet még út tovább vagy már csak állok itten? |
|
|
Nagy Gáspárnak
| Gáspár, itt van megint az új nap, |
| világosodnak ki a fák, a kertek, |
| és minden holttér megtelik zsivajjal. |
|
| A kezek aléltak még, mint a nyárvég |
| turistái, pedig nekik kellene gyorsan |
| följebb emelniük a fényt, a sorompókat, |
|
| a szomorúfűz ágait, hogy az aljból is tisztán lássuk |
| Buda megmaradt sóvár tornyait |
| s az ég alján a tegnapesti holdat. |
|
| Régen, ha megmoccant egy galagonyaág, |
| már ott volt a szemünk és láttuk |
| a vér nyomát s az eltitkolt sírokat is |
|
| a néma földben. A költészet ilyenkor |
| lóra ült velünk, hogy a szíveket föllármázzuk. |
| Ma csak a zablavas csörög, Gáspár, a zablavas. |
|
| Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban, |
| dúdolunk neki, mint szent falurosszának, |
| bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg. |
|
| Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház |
| ápolói. Rúgnunk és káromkodnunk kéne inkább |
| s villámmal tetoválni ki a koponyákat. |
|
| Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög, |
| hogy bezupálhassunk a csapatába, |
| a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa. |
|
|
Szózat s kiáltás
| Zokogtunk mikor itthagytál minket, |
|
| Egy pók állt előtte megbénulva, |
| mint később mi a sírgödröd előtt. |
|
| A végtelenség mától rövidebb lett, |
| mondta valaki a temetőben, |
| s a szomszéd fának nekidőlt. |
|
| Egy holló gunnyadozott épp az ágon. |
| Akkora volt, mint az Isten szeme |
| lámpagyújtás előtt a házban. |
|
| Egy ország látta azt a hollót, |
|
| és minden áprilisban csodát, |
| kigyöpösödött sírod köré, |
|
| hogy nagyobb voltál te minden áldozatnál |
| magasban nekünk hazát teremtettél, |
| amely immár a Nap körül kering, |
|
| Szózat illene hozzád, földrengés-zene, |
| szózat, kiáltás, tonnás, nagy igék, |
| poklokból szabaduló hattyúk ujjongása, |
| pusztai marhabőgés hiszekegye, |
| ahogy oszlopos akadémiák előtt |
| A szőre olyan, mint az őszi erdőké, |
| mikor átizzanak sárgából vörösbe. |
|
|
|