Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután? Körhinta-nyarak Esztergom fölött? Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány a komor, őszi hangverseny előtt? Küszködtem eddig – okosan? bután? irgalmas hősként, ahogy lehetett. És mit értem el? Nem sokat, csupán csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek, mint kötéltáncost, aki selyemszálon lépked, rúddal, egy bányató fölött. De ennek vége! Nincs több mutatványom, s a homlokom, mely folyton gyöngyözött, mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik, hogy ott időzzön, lebegjen, ahol rangrejtve, titkon Isten is tanyázik s körülsuhogja csöndes tériszony. A szemem is majd ott talál nyugalmat, befele néz, mint üdvözült vakok, akik, ha látni akarnak hát imádkoznak és szólítgatnak tűzvészt, harmatot, vérző kezet, mely volt már a kezükben, a legbelsőbb test sírását, hogy újra rettenjen meg a semmi roncs szívükben s várhassanak röpítő fájdalomra. Szép nyár, a holtak magasban napoznak. Jut-e még nekem ilyen kegyelem? A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag s a Dunán visszfény: teljes életem.