A világvég fakó fényei

Kilépek az ajtón,
ki az ég alá
s öt csontos hegy fogad.
Öt titáni pihenőhely.
A tenger lábujjhegyen
járja körbe őket
s néha egy-egy
kivesző madárraj.
A kihalt istenek után
ez lesz talán
a kimúlás sorrendje is?
A kozmikus halálé?
Előbb a billegő szárnyasok
köröznek
s tűnnek el lassú méltósággal
és csak utánuk mi:
két lábú, két kezű emberek,
akik megbabonáztuk valaha
a nagy vizeket,
az arany lelkét,
a behemót állatokat
s mára beköltöztünk
világnagy városokba,
ahol fölfaljuk magunk alól
az anyaföldet
és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat?
Szép hegyek, szépek:
szentséges helynek
és ravatalnak is fönségesek.
Ezt a nyarat
még a búcsúzó madárrajokkal
együtt látom csapongni köröttetek –
aztán ráhagylak benneteket
egy óriási szemre,
melyben már a világvég
fakó fényei gyülekeznek.
 

Kréta, 1999. szeptember

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]