Száll, száll a füst
|
Czine Mihálynak küldöm
| Megöregedtem, száll a füst, |
| egyre messzebb a város széle, |
| a szeles dombok tetejére. |
|
| az udvarba, a dohos házba, |
| hol csizma-múmiák feküsznek |
| a padláson, örökös nászban. |
|
| Mennyi szél, mennyi sír és mennyi |
| falomb kísért az úton eddig, |
| repülő ágak, repülő kövek, |
| hadonászó, zúzmarás senkik, |
|
| háborúk, melyekben én voltam |
| a győztes és a vesztes is, |
|
| Fejem tűzvészben, holdsütésben, |
| hányszor elárvult köztetek, |
| néha már csak egy csontszilánk volt, |
| test-hulladék, mely ellebeg, |
|
| el, el a jácint-színű űrben. |
| Nem is emlékszem semmi másra, |
| csak arra, hogy már nem vagyok |
| s hamu zuhog alá a fákra. |
|
| Drágáim, hol van már az égalj? |
| A hamus fák a földi kertben? |
| A messzeség és a határok? |
| Beállt a fagy a képzeletben. |
|
| Száll, száll a füst, mintha egy ország |
| télvégi lehelete szállna – |
| Valaki verset ír helyettem |
|
|
|