A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál, kívül a városon. Először csak szálkákat, suta macskakörmöket és gyors villámokat firkáltak rá a szűz felületre. Egy dühöngő vakond álmát. Aztán nagy csöcsű nőket, halálfejjel. Tudták, hogy hörögni fog a környék, hörögni a fél világ, és józan szemek siklanak majd ki, mint a villamosok, de ők vasbádog-arccal nyomultak tovább. A gyászoló angyalok mellét már vérvörös tenyérrel gyurmolászgatták össze. „Nem támadtok föl, szelíd banditák – írták a sírkert kapuja fölé –, elmúltatok, mint a cúgos cipők divatja, el, mint a sétapálcák. Halottak? Már talán azok se vagytok. Elszökött már a harangszó is mellőletek.” És bent a városban vibrálni kezdtek a falak: sárga templomok, sörgyárak, kórházak falai, mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda. „Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak a mámoros falmeszelők – ti a semmit húzzátok át, a megszaporodott nullákat, mi a gőgös időt!” És barbár X-ek és villanymozdonyként suhanó nagy Z betűk sodorták el a napfényt, a reklámokat, az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva beláthatatlan terek felé masíroztak. Ablakból nézem a jeleket hagyó, címeres imbolygókat, utcáról utcára járnak otthontalanul. Tékozló fiúk talán, akik a tékozló várossal együtt készülődnek már valamire? Vagy kóbor senkifik, akik a repülő vércséket és a repülő port is bemeszelnék?