Templomi csönd

Megfeketedett, züllő templomok, már csak a belső csöndetek tetszik nekem. Kint szakad a hó, és elbitangolódott fejek zuhognak le az égből, mintha elromlott automatából ezüstforintok zuhognának. Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok? Minden lehalkul itt a megkérgesedett falak között, hol mészkőoszlopok tövén kereszt virágzik barnán, és golgotai árnyék. A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok, hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok, de szétbomló testek támadó illata helyett itt mindig friss tömjén s vakmerő muskátliszag tágítja orrlikamat. És szemem is csak az Egyetlen Test soha-be-nem-gyógyuló, feneketlen sebeit látja, nem azt a száz- és százmilliót a földön, amelytől, mint véres naplementétől, éjszakáimban ordítozni szoktam. Jó napot, Isten, jó napot neked is, ki nélkülem is be szoktál térni ide. Ne kívánd többé, hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között. Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te. Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk!