Ki tudtam élni

Hiába séta, úszás, hanyatt fekvés, vakmerő gyónás Istennek vagy papnak, az én szívem már semmitől se könnyül, földre veri a nagypénteki harmat. Ki tudtam élni magamért és másért, embert teremteni másnapos kínban, most gyűlölöm a lobbanékony fákat s a nedv-suhogást feszes ágaikban. Én rokkantam meg, vagy akik szerettek? Megunták regényemet, melyet fecskék írtak nekik az égre okulásul? S küzdés helyett a kalandot keresték? A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat, hogy bókoljon előttük minden fűszál s velük én is, ki teremtőjük voltam? Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál, ólak, bankok fényében s katicabogarak tavaszi hangára mellett is, nehogy nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk húsvét. Mohóbbak, mint a farizeusok! Bárhova lépek, ők lépnek elém: az enyémek, a lázamból valók. Élni is már csak ők élnek helyettem, nekik csörgeti Isten a diót.