Emlékezés egy álomra

Kerestelek, mint az elveszett kutyát. Egyik utcából ki, a másikba be. Hordta a szél szemembe október szemetét, zörgő bádogtetőket s nagydarab egeket hordott. Karommal védve arcomat törtettem előre a rám zúduló anarchiában, mint amikor félholtan, zsenge reggelek kitépett szívével a kezemben vonszoltam magamat az orvosokhoz: ezt ültessétek az elhasználódott húscsomó helyett mellkasomba, ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát, de közben tudtam, ha nem talállak meg, már senki se hisz nekem az élők közül. A szélben tengert hallottam közeledni, gondoltam, vele érkezel, mögötted féltékeny nők csapata, akiket mindig megelőztél, de csak vízcseppek különítménye röpült felém sziszegve észak felől. Szívdobogásom ekkor hirtelen abbamaradt, s minden süvöltő lárma is vele. Láttam: lécek és ágak hasadnak ketté továbbra is hangtalanul, és suhognak fejem körül, akár egy némafilmben.