Száll, száll a füst

(Új versek)
 

 

 

 

Lehet, hogy Isten keres újra

Kellermayer Miklósnak

 
Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Itt-ott egy hant egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.
Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
körös-körül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.
Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem lát már engem
sehol senki.
Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
amott szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?
De ha láttok egyszer mégis
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan
a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra
régi helyemen, ahol először látott.

 

 

 

Krétai futam

Itt van minden újra,
aminek örülhet a bámészkodó népség:
a tenger kék szirmai, elszórva szigetek közt
s az istenek szekeréről
lehullott kövek.
Ez a kettétört palotakő itt
épp Minos királyé,
ki beszélni s képzelődni
a lávázó Naptól tanult.
Hát ez a sötéten suhanó
márvány bikafej
kié lehet?
A mienk, szerelmem,
kiket a suhogás
és az elrejtőzés vágya hozott ide.
Ó, leánderek, Kréta özvegyei,
forduljatok el tőlünk:
nem kell nekünk semmilyen díszfal,
semmilyen pajzsos árnyék,
megviselt arcunk
a teljes égbolton akar otthon lenni,
kimosakodva földi szégyenekből.
 

Kréta szigete, 1997. június

 

 

 

Szabadság: nagy üresség

Szabadság: nagy üresség,
játszik veled a tenger reggeltől reggelig,
én meg csak itt tipródom a közeledben,
mint holdkóros jövevény
a hullámzó háztetőn.
Elmegy néha egy hajó a sziget mellett,
elmegy néha egy sirály.
A fövenyes parton babéros istenek nyoma.
Talán ha visszatérnének újra
vörös bikákkal s röpködő vízi kígyókkal,
elfelejteném, hogy meghalok.
Labdahang pattog
a lágy sziklák felől,
mintha szirének
és meztelen, földi lányok játszanának.
Szabadság: nagy üresség,
hogyan ünnepeljelek téged,
ha a ruganyos mellek játékából
lassan már kimaradok?
A világ a hódításoktól lett világ,
a lemészároltak vérétől
és a jajgató, édes muzsikától.
Szabadság: nagy üresség,
mit áldozzak föl érted,
hogy szemem a töredékes,
föl-fölszökdelő élettől is
könnybe lábadjon újra?

 

 

 

Görög kakasok

Kit költögettek, görög kakasok,
 
hajnali négykor?
A hegyeket, a babérfákat,
 
a kis kápolnák lágy harangjait?
Vagy tán a tengert, a Nagy Duhajt?
 
Ma sem aludt egyetlen szemhunyásnyit.
Örökké lót-fut az istenek papucsában,
 
hejehujázik, dörmög, pogánykodik
s egyszer csak váratlanul
 
tíz tonna csipkét dob ki a partra:
„Tessék, itt van, ezt csináljátok utánam
 
brüsszeli mesterek!”
Csönd lesz egy percre.
 
Csönd lesz egy évszázadra.
Hallgassatok el ti is
 
hóbortos kakasok!

 

 

 

Szarajevó párnája

Szarajevó véres párnája alatt
nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring;
a tegnapi élők arclenyomata
dereng már csak a romos lepedőn
s lélegzetük utolsó hagyatéka.
 

1994

 

 

 

Állj meg és fordulj hátra

Győztél? Állj meg és fordulj hátra!
A hegy alatt a gazban ott ring a bölcsőd.
Épp egy kígyó kúszik felé,
hogy a helyedre beköltözzön.
Az édenkert mögötted tele vérrel.

 

 

 

Háborús kép 1944 telén

Mozgott a pince velünk az ágyúzásban,
mint föld alatti, rossz ekhós szekér,
s én csak ámultam, hogy ökreink helyett
óriás lángok dülöngnek előtte.

 

 

 

Emlékezés egy álomra

Kerestelek, mint az elveszett kutyát.
Egyik utcából ki, a másikba be.
Hordta a szél szemembe október szemetét,
zörgő bádogtetőket
s nagydarab egeket hordott.
Karommal védve arcomat
törtettem előre
a rám zúduló anarchiában,
mint amikor félholtan,
zsenge reggelek kitépett szívével a kezemben
vonszoltam magamat az orvosokhoz:
ezt ültessétek az elhasználódott
húscsomó helyett mellkasomba,
ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát,
de közben tudtam, ha nem talállak meg,
már senki se hisz nekem
az élők közül.
A szélben tengert hallottam közeledni,
gondoltam, vele érkezel,
mögötted féltékeny nők csapata,
akiket mindig megelőztél,
de csak vízcseppek különítménye
röpült felém sziszegve észak felől.
Szívdobogásom ekkor hirtelen abbamaradt,
s minden süvöltő lárma is vele.
Láttam: lécek és ágak
hasadnak ketté továbbra is hangtalanul,
és suhognak fejem körül,
akár egy némafilmben.

 

 

 

Valami megint eltűnt

Mi volt ez? Fémgomb? Sörkupak?
Egy elpattanó szem búcsúfénye?
Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában?
Vagy egy csecsemőcsontváz szilánkja,
amint épp rásütött a Nap?
Fejemet forgatom, hátha még megláthatom
uszályát a fák magasában,
mint rejtjeles üstökösét,
de már csak a bóbiskoló ághegyek csúcsa látszik.
Valami megint eltűnt előlem örökre.

 

 

 

Ki akar itt még?

Ki akar itt még jósolni bármit?
Sok városunkat megrágta már a tűzvész,
sok rozsdás villamosunk döcögött gyászkocsiként.
Ahova lépek, mindenütt szentséges sebek
virulnak, romkertek és hamuba fulladt
muzsika foszlányai. Ki akar itt még
egy másik hazát kitalálni a
hanyatlásnak s az elmeddült asszonyok
völgyét telehordani lucskos tulipánnal?
Elfogyott itt már minden remény és jóféle átok.
Templomtornyok és villámhárítók hegyén
nem szárítkoznak többé csuromvizes, kis múzsák,
kik vörösmartys szózatokat súgnak az őrülteknek.
Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem,
vagy a szorgalmas halottak táborában.
Nyár jön, fordul a Föld, megtámad majd a por.
Ráül hangszálaimra, hogy kiáltani se tudjak
s hinni is már csak a kövek istenhitében higgyek.

 

 

 

Lásd már be végre

Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned,
nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak
s nők, kiket összevérzett az élet,
mint huzatban meglebbenő henteskötény.
Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat
se tudtam kitalálni,
nemhogy százlábú bogarat, Napot
s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket.
Néha inkább csak mondani akartam
valamit neked s a többieknek:
egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot,
mely fénysebességgel röpül a fák fölött,
át a hó és a homok birodalmán,
át a megkerülhetetlen szemeken,
de mire elmondhattam volna, valaki már
a romok nyelvén kiáltott rám s csikorgó tankokén.
És kulcs hullott ki nyomban a zárból,
a számból fogak
s a ház előtti kerítés lécein
láng futott a magasba,
mint mókus a fenyőfára.
Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött,
érzéketlenül, bambán,
mint aki piros szőlővesszőn
felejti tekintetét.
Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is:
a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig,
rám a kövek közé zuhant
kezeket, koponyákat.
Emlékszem, fájt a csontom, mikor odataszigáltak eléd
s lángolt nyakszirtem is,
mint gutaütéses nyaraidon.

 

 

 

Huszadik századi pillanat

Már a verseket is csak átfutom,
mint a szilánkos, napi híreket.
Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város
utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban
s korom a kilincseken.
De villámgyorsan a korom is elenyészik,
mint az idő vagy mint a figyelem.
Hirtelen kiüresedem magam is,
akár a bombariasztásos színpad
s keresni kezdek valakit:
tétova tanút az ürességben.
Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne:
Noé kis adjutánsa, hátán az úti porral.
Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint
valami szörnyű próbán
s megint lehet majd valamire emlékezni.

 

 

 

Megint jön valaki

Megint jön valaki messziről, délről,
dideregtető napsütésben.
Szél söpri el előtte az utcát.
Két jegenyém csúcsán
ágaskodó, kis forgószelek susorásszák,
hogy a közeledő bordái mögött
Zrínyi Iloná-s szív dobog.
Nem tudom, Istenen kívül
látja-e valaki
ezt a közeledőt?
Meg-megmoccanó haját
a Mártírok úti kirakatok tükreiben
s kilengő mellét,
ahogy jövőbeli földrengést jelez?
Tíz autó száguldó árnya
gázol át árnyékán szenvtelenül.
Meghal, de jön tovább.
Csuklója fölött fodros ingujj.
Ő lesz az, aki újra
átrendezi a világot körülöttem?
Gyógyító, zöld teákkal itat
s az erdőtüzet behozza szobámba?
És kitakart combján is
ő sétáltat majd katicabogarat
s napoztat lepkét,
hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem?
Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele,
s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt házak felől.
Szinte várom, hogy érkezését
egy vörös porvihar megelőzze.
 

1982–1998

 

 

 

Távirat

Ma megint rád gondoltam.
A házam fölött sok madár keringett.
Villám se tudta volna szétrebbenteni őket.
Talán egy háború sem.

 

 

 

Ki tudtam élni

Hiába séta, úszás, hanyatt fekvés,
vakmerő gyónás Istennek vagy papnak,
az én szívem már semmitől se könnyül,
földre veri a nagypénteki harmat.
Ki tudtam élni magamért és másért,
embert teremteni másnapos kínban,
most gyűlölöm a lobbanékony fákat
s a nedv-suhogást feszes ágaikban.
Én rokkantam meg, vagy akik szerettek?
Megunták regényemet, melyet fecskék
írtak nekik az égre okulásul?
S küzdés helyett a kalandot keresték?
A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat,
hogy bókoljon előttük minden fűszál
s velük én is, ki teremtőjük voltam?
Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál,
ólak, bankok fényében s katicabogarak
tavaszi hangára mellett is, nehogy
nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk
húsvét. Mohóbbak, mint a farizeusok!
Bárhova lépek, ők lépnek elém:
az enyémek, a lázamból valók.
Élni is már csak ők élnek helyettem,
nekik csörgeti Isten a diót.

 

 

 

A szökevény

Székelyudvarhelyi barátaimnak

 
Eljöttem ide közétek elrejtőzni,
mint régi nádasokba.
Sok itt az erdő, a bokor, a homály,
a szemetekben összetorlódott éjszaka;
és olyan mélyek itt a völgyek is,
mintha száz sírt ástatok volna egymás alá.
A hegytetőkön lámpák imbolyognak
és augusztus végi holdak.
Néha medve cammog el arrafelé
a sziklák alá, egy zsenge kisborjúval.
A vér is olyan ismerős itt, mint a harmat,
mint a porba lecseppenő verítékcsöpp.
Nem akarok én tőletek mást,
csak azt, hogy rejtsetek el odvas
szemek elől gyalulatlan deszkaszál mögé,
vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó valakik
keresnének déli harangszókor
és hurcolnának magukkal győztes áldozatként.
Nem kell nekem többé se hír, se rang,
se hét haza dicsősége. Elég, ha
beköszöntök ablakomon, mikor a pünkösdi
üzenet megérkezik. Fölemelt kézzel
üzenem nektek én is: minden némaságom a tiétek,
minden hegycsúcsról visszaverődő lélegzetem.

 

 

 

Szemek figyelnek

Csókák csikognak félálmukban,
figyeli őket valaki.
Tán az Úristen besúgója?
Éjfél utáni, kis Júdás?
Valaki más lehet,
valaki más.
Vagy inkább engem figyel lopva
az a valaki, az a senki?
Hallgatja, ahogy a
távoli villámokkal beszélgetek
s a vérengzést látott,
szomszédos harangokkal?
Sí-sú – levelek szakadnának el ágaiktól:
hadd lepleződjék le az éjszakában
az a megromlott arc, az a zománc
fogakkal kidíszített, sós koponya,
hadd lássa megszégyenülni végre
a padláson függeszkedő denevér is.
Szél jön északról, gyorsfutár szél
s azt súgja váratlanul: lehetne álom is,
amit itt látok magam körül,
félálom-emlék, megemésztetlen, tegnapi bűn,
de mégsem az: valami más lehet,
valami más.
 

Székelyudvarhely, 1999. július 8.

 

 

 

Berda József

Nem tudom, mire gondolt többet:
a borjúpörköltre-e vagy a halálra?
Öreg szakácsok himnuszát
szokta dúdolni minden reggel:
„ha jót eszünk, föltámadunk!”
Arca ilyenkor átszellemült,
mint szeptemberi fényben a sütőtöké.
Zsebébe nyúlt és megsimogatta szelíden
az összekötözött, zsenge galambfiat,
amelyből jó tubicalevest
főz majd holnap a szomszédasszony.
Csettintett is hozzá előre,
mint Napóleon egy megálmodott lovasrohamhoz.
Kezdődhetett a nap. Suhanhattak tovább a bolygók.
Sodorhatták a nagy folyók a halottakat.
Béke volt mégis. Isten reumás térde is recseghetett.

 

 

 

Csak őrült angyalok

Járok csak ide-oda,
a kertkaputól a jegenyékig.
Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég.
Megszédülök, mint aki órák óta
táncol egyedül.
Ha elzuhannék,
ki írna ma helyettem verset
a csöndes elmúlásról?
Mindenki, akit látok, a vásárba siet.
Törtet utcákon, üvegfalakon,
violaágyásokon át.
Csak őrült angyalok rohanhatnának így
árverésre vagy zsibvásárra,
ezüstpénzzel a nyelvükön,
hogy a boldog föltámadásra
harangot és kolompot vegyenek.

 

 

 

Templomi csönd

Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek
tetszik nekem.
Kint szakad a hó, és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüstforintok zuhognának.
Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megkérgesedett falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán,
és golgotai árnyék.
A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó illata helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátliszag
tágítja orrlikamat.
És szemem is csak az Egyetlen Test
soha-be-nem-gyógyuló, feneketlen sebeit látja,
nem azt a száz- és százmilliót a földön,
amelytől, mint véres naplementétől,
éjszakáimban ordítozni szoktam.
Jó napot, Isten, jó napot neked is,
ki nélkülem is be szoktál térni ide.
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a
hosszú padsorok között. Életem túsza
vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk!

 

 

 

Álmatlan órán

Nem alszom ma sem. Párnám
a gyűretlen Hold. Alatta olyan
mélység, mint amilyet a te
szemedben láttam a legelső nyáron.
Fénylett benne a Duna, a Garam-torok,
az elveszett Börzsöny minden páfrányos ürege
s Kolozsvár háztetőiről érkező
huszonkét tavasz. Hova tűnt el azóta
ez a hódoltató, könnyed zűrzavar?
hova a moha-szigetek sokasága,
ahol a hajnali harmat hazára találhatott?
Kalapács, fejsze lebeg helyükön
az idegen űrben s óriás tüskéken
fönnakadt szívek. Micsoda sorsváltás ez,
micsoda aljas helycsere! Keresem
szemed korai birodalmát az éjben
s helyette Esztergom megzöldült kupoláját
látom felém úszni hatalmasan,
mintha másvilági űrhajó közeledne.
Tetején hanyatt egy sebzett királysas fekszik.
Kétoldalt lelóg méteres szárnya.

 

 

 

Kő és csalán

A gyerekkor lehanyatlásáról
Nem akartam én soha sehova menni,
csak röpdösni akartam, csak röpdösni
a zámolyi temetődombról föl a Vértesig,
hadd bámult volna csikó és bagoly.
Szélemberek röpültek volna szemközt
a legelő fölött és sörényük, mint a
hajszolt lovaké, csapkodta volna hátuk közepét,
én meg csak integettem volna nekik ismerősen,
félkézzel, mint aki közben szemmel tart egy tájat.
A könyökömön korai csillag vagy egy lepke.
Anyám sohase tudta volna, merre járok,
csak a hazatérő kapások neszelték volna néha,
hogy fáradtságuk csodával érintkezik.
Ősszel kikericsek, tavasszal kígyóvirágok
s nyáron sütkérező bivalyok csontján
pihent volna meg fáradhatatlan tekintetem.
De jöttek évek s jöttek más szárnyasok:
sivító gép-seregélyek, vasszilánkokat és
lángokat szórtak szét házaink fölött
s a levegő hirtelen tele lett koporsókkal.
A földre így szorultam. Hosszú jegenyék
és hosszú futóárkok földhányásai közé.
Lábamnál kő és csalán. Behorpadt csajkák
s göcsörtös botok. Fölöttem az elveszett haza
 
idétlen égfoszlányai.

 

 

 

Szél fúj, homok röpül

Szél fúj, homok röpül,
jó éjszakát, halottak!
Ma is csak a ti emlékezetetekben
maradhattam, aki vagyok.
Az élők sörözgetnek,
szivárványt rohamoznak meg eső után,
vagy rücskös vasbakancsban
ott tiporognak az oltárok előtt
és édesmindegy nekik: mi lett belőlem mára:
roncs paprikajancsi-e
vagy a halál bejegyzett vállalkozója,
ki félkönyökére dőlve is
kemény falakat készül ledönteni.
De úgy kell nekem: lehettem volna
könnyed himpellér is,
pimasz csengőkészítő vagy remény-postás
s utazhattam volna bársonyvonaton
világító combú nőkkel
Mozart szülővárosán át a csillagokig,
mellettem az ülésen virágláda
és nagy, színes könyvek a tenger állataival.
De megzsarolt parasztok ivadéka
nem tudtam soha elfelejteni,
hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem,
hanem egy lázas asszonytól
s örökségem a föld, a kő, a tűz
s a megrokkanás eltorzult vágya.
Hát így vagyunk ma este is, halottaim!
Szél fúj, homok röpül megsüppedt hazátok felől
s ablaktábláim
szárny nélkül csapongnak.

 

 

 

A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál,
kívül a városon. Először csak szálkákat,
suta macskakörmöket és gyors villámokat
firkáltak rá a szűz felületre.
Egy dühöngő vakond álmát.
Aztán nagy csöcsű nőket, halálfejjel.
Tudták, hogy hörögni fog a környék,
hörögni a fél világ, és józan szemek
siklanak majd ki, mint a villamosok,
de ők vasbádog-arccal nyomultak tovább.
A gyászoló angyalok mellét
már vérvörös tenyérrel gyurmolászgatták össze.
„Nem támadtok föl, szelíd banditák
– írták a sírkert kapuja fölé –,
elmúltatok, mint a cúgos cipők
divatja, el, mint a sétapálcák.
Halottak? Már talán azok se vagytok.
Elszökött már a harangszó is mellőletek.”
És bent a városban vibrálni kezdtek a falak:
sárga templomok, sörgyárak, kórházak falai,
mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda.
„Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak
a mámoros falmeszelők – ti a semmit húzzátok át,
a megszaporodott nullákat, mi a gőgös időt!”
És barbár X-ek és villanymozdonyként suhanó
nagy Z betűk sodorták el a napfényt, a reklámokat,
az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes
hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva
beláthatatlan terek felé masíroztak.
Ablakból nézem a jeleket hagyó, címeres imbolygókat,
utcáról utcára járnak otthontalanul.
Tékozló fiúk talán, akik a tékozló
várossal együtt készülődnek már valamire?
Vagy kóbor senkifik, akik a repülő vércséket
és a repülő port is bemeszelnék?

 

 

 

Haláltánc-kísérlet

Levél Görömbei Andrásnak
Csodálkozol, hogy élek? Ne csodálkozz!
Életben tart az undorom:
a kitekert libanyakak tollán
átfutó, nyári borzalom
s a vértócsák a városokban,
mesterséges, kis Boszniák,
hol temetőben kel föl a Nap
és ölni tanul a diák.
Hangyák másznak a zászlórúdra,
harsog nekik a zenekar:
Hajrá! hajrá! világcsúcs! éljen!
aki lemarad, belehal.
Vadrózsa-ügynökök lihegnek
pimaszul az arcom előtt,
az édenkertet parcelláznák,
hogy fölújítsák mielőbb.
Oda egy tó! amoda pénzgyár!
mellé kék zászlós kupleráj!
csöcsökből emelt székesegyház,
hol a halál is muzsikál!
s oszlopként áll majd az idő is,
mintha a Világ Fája állna
s bérelhető kígyó sziszeg
a lopakodó elmúlásra.
Zene, zene és ordibálás,
világcintányér, repülők –
száz híd nyög egyszerre fülembe,
száz város harsog ébresztőt.
Nem hallod? egy szájból zuhog
az őrült bűn s az áhítat
s mire kilépsz az éjszakából,
már senki vagy és semmi vagy.
Forog a nyár, forog, barátom,
gazdátlan tűzvész a mezőn,
karolna belém, vinne táncba,
hazug mosollyal, epedőn.
De lépésnyire megáll tőlem,
meglátja, hogy bálvány vagyok
és szemem, mint egy foszforos
szakadék csak ragyog, ragyog.

 

 

 

A hollók azt susogják

Azt hittem: új győztesek jönnek,
kimosakodott,
jólfésült, vad zajongók,
akik a nyár áthevült gerelyeit
szedik elő a bokrok alól
s nyitott ingnyakkal
vonulnak végig
falukon, városokon,
szegfűk,
napraforgók
s hervadhatatlan trombiták sorfala közt.
És hogy majd nők is jönnek velük
fölemelt, pőre karral
s aprócska villámokkal
hajtövük táján.
Hittem, hogy itt-ott még régi,
napozó szobrokat is magukkal csábítanak,
temetőket,
kerteket,
holtágakat,
még tán a vérig sértett Dunát is
nyílt sebeivel.
De sehol senki!
Még csak előőrs-árnyaik se
kóvályognak az utakon.
A zöldellő dombok is kihaltak.
Ki a szálerdők
s a szerencsepatkó alakú meddőhányók.
A hollók azt susogják: mondjak le róluk is!
Gyöngék, mint tűzvészben egy székesegyház,
s a tücskök holnapra
hangosabban harsonáznak,
mint az ő díszlövésre fölsorakozott ágyúik.

 

 

 

Száll, száll a füst

Czine Mihálynak küldöm

 
Megöregedtem, száll a füst,
egyre messzebb a város széle,
egyre kevesebb út vezet
a szeles dombok tetejére.
Egyre kevesebb út haza,
az udvarba, a dohos házba,
hol csizma-múmiák feküsznek
a padláson, örökös nászban.
Mennyi szél, mennyi sír és mennyi
falomb kísért az úton eddig,
repülő ágak, repülő kövek,
hadonászó, zúzmarás senkik,
háborúk, melyekben én voltam
a győztes és a vesztes is,
Isten virágos zsoldosa,
kit körbezúg a nemezis.
Fejem tűzvészben, holdsütésben,
hányszor elárvult köztetek,
néha már csak egy csontszilánk volt,
test-hulladék, mely ellebeg,
el, el a jácint-színű űrben.
Nem is emlékszem semmi másra,
csak arra, hogy már nem vagyok
s hamu zuhog alá a fákra.
Drágáim, hol van már az égalj?
A hamus fák a földi kertben?
A messzeség és a határok?
Beállt a fagy a képzeletben.
Száll, száll a füst, mintha egy ország
télvégi lehelete szállna –
Valaki verset ír helyettem
egy temető fehér falára.
 

Budapest, 1998. december

 

 

 

Árnykép

Félkézzel írt – mondják majd rólam.
Pedig én tudtam, hogy a szó is Isten,
de a hegymozgatásban jobban hittem,
mint a reményben és a jóslatokban.

 

 

 

A világvég fakó fényei

Kilépek az ajtón,
ki az ég alá
s öt csontos hegy fogad.
Öt titáni pihenőhely.
A tenger lábujjhegyen
járja körbe őket
s néha egy-egy
kivesző madárraj.
A kihalt istenek után
ez lesz talán
a kimúlás sorrendje is?
A kozmikus halálé?
Előbb a billegő szárnyasok
köröznek
s tűnnek el lassú méltósággal
és csak utánuk mi:
két lábú, két kezű emberek,
akik megbabonáztuk valaha
a nagy vizeket,
az arany lelkét,
a behemót állatokat
s mára beköltöztünk
világnagy városokba,
ahol fölfaljuk magunk alól
az anyaföldet
és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat?
Szép hegyek, szépek:
szentséges helynek
és ravatalnak is fönségesek.
Ezt a nyarat
még a búcsúzó madárrajokkal
együtt látom csapongni köröttetek –
aztán ráhagylak benneteket
egy óriási szemre,
melyben már a világvég
fakó fényei gyülekeznek.
 

Kréta, 1999. szeptember

 

 

 

Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé
s ügyesen megelőzött.
Szégyen s gyalázat,
de a dióverésről az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.
Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit, de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.
Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Én is elnézek inkább a Szamárhegy felé
némán, ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.
Éget a nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.
Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?

 

 

 

Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután?
Körhinta-nyarak Esztergom fölött?
Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány
a komor, őszi hangverseny előtt?
Küszködtem eddig – okosan? bután?
irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,
mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,
mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik
s körülsuhogja csöndes tériszony.
A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befele néz, mint üdvözült vakok,
akik, ha látni akarnak hát imádkoznak
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,
vérző kezet, mely volt már a kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben
s várhassanak röpítő fájdalomra.
Szép nyár, a holtak magasban napoznak.
Jut-e még nekem ilyen kegyelem?
A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag
s a Dunán visszfény: teljes életem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]