Lehet, hogy Isten keres újra
|
Kellermayer Miklósnak
| Mikor még mezítláb jártam |
| látott az Isten engem is. |
| Itt-ott egy hant egy vakondtúrás |
| s két-három villám földbe szúrva. |
|
| Ha elbotlottam, félrenézett |
| s úgy segített, hogy megmosolygott. |
| Vérem hiába folyt ilyenkor, |
| körös-körül nagy fény keringett, |
| mintha lovak futottak volna körbe-körbe. |
|
| Lépkedhetek ma földrészek közt, |
| becsvágyó hazákban, városokban, |
| vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok, |
|
| Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek, |
| amott szörnyeteg anyahajók, |
| repülő fejszékkel a fedélzeten. |
| Kit is izgathatna szép, trágár napokon, |
| hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken? |
|
| De ha láttok egyszer mégis |
| szétnyíló, sárga hasadékot az égen |
| s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan |
| lehet, hogy Isten keres újra |
| régi helyemen, ahol először látott. |
|
|
Krétai futam
| aminek örülhet a bámészkodó népség: |
| a tenger kék szirmai, elszórva szigetek közt |
|
| Ez a kettétört palotakő itt |
|
| és az elrejtőzés vágya hozott ide. |
|
| Ó, leánderek, Kréta özvegyei, |
| nem kell nekünk semmilyen díszfal, |
| semmilyen pajzsos árnyék, |
| a teljes égbolton akar otthon lenni, |
| kimosakodva földi szégyenekből. |
|
Kréta szigete, 1997. június |
|
Szabadság: nagy üresség
| játszik veled a tenger reggeltől reggelig, |
| én meg csak itt tipródom a közeledben, |
|
| Elmegy néha egy hajó a sziget mellett, |
| A fövenyes parton babéros istenek nyoma. |
| Talán ha visszatérnének újra |
| vörös bikákkal s röpködő vízi kígyókkal, |
| elfelejteném, hogy meghalok. |
|
| és meztelen, földi lányok játszanának. |
| hogyan ünnepeljelek téged, |
| ha a ruganyos mellek játékából |
|
| A világ a hódításoktól lett világ, |
| és a jajgató, édes muzsikától. |
| föl-fölszökdelő élettől is |
|
|
Görög kakasok
| Kit költögettek, görög kakasok, |
| A hegyeket, a babérfákat, |
|
a kis kápolnák lágy harangjait? |
| Vagy tán a tengert, a Nagy Duhajt? |
|
Ma sem aludt egyetlen szemhunyásnyit. |
|
| Örökké lót-fut az istenek papucsában, |
|
hejehujázik, dörmög, pogánykodik |
| s egyszer csak váratlanul |
|
tíz tonna csipkét dob ki a partra: |
| „Tessék, itt van, ezt csináljátok utánam |
|
|
Csönd lesz egy évszázadra. |
|
|
Szarajevó párnája
| Szarajevó véres párnája alatt |
| nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring; |
| a tegnapi élők arclenyomata |
| dereng már csak a romos lepedőn |
| s lélegzetük utolsó hagyatéka. |
|
Állj meg és fordulj hátra
| Győztél? Állj meg és fordulj hátra! |
| A hegy alatt a gazban ott ring a bölcsőd. |
| Épp egy kígyó kúszik felé, |
| hogy a helyedre beköltözzön. |
| Az édenkert mögötted tele vérrel. |
|
Háborús kép 1944 telén
| Mozgott a pince velünk az ágyúzásban, |
| mint föld alatti, rossz ekhós szekér, |
| s én csak ámultam, hogy ökreink helyett |
| óriás lángok dülöngnek előtte. |
|
Emlékezés egy álomra
| Kerestelek, mint az elveszett kutyát. |
| Egyik utcából ki, a másikba be. |
| Hordta a szél szemembe október szemetét, |
| s nagydarab egeket hordott. |
|
| a rám zúduló anarchiában, |
| zsenge reggelek kitépett szívével a kezemben |
| vonszoltam magamat az orvosokhoz: |
| ezt ültessétek az elhasználódott |
| húscsomó helyett mellkasomba, |
| ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát, |
| de közben tudtam, ha nem talállak meg, |
|
| A szélben tengert hallottam közeledni, |
| mögötted féltékeny nők csapata, |
| akiket mindig megelőztél, |
| de csak vízcseppek különítménye |
| röpült felém sziszegve észak felől. |
|
| Szívdobogásom ekkor hirtelen abbamaradt, |
| s minden süvöltő lárma is vele. |
| hasadnak ketté továbbra is hangtalanul, |
|
|
Valami megint eltűnt
| Mi volt ez? Fémgomb? Sörkupak? |
| Egy elpattanó szem búcsúfénye? |
| Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában? |
| Vagy egy csecsemőcsontváz szilánkja, |
| amint épp rásütött a Nap? |
| Fejemet forgatom, hátha még megláthatom |
| uszályát a fák magasában, |
| mint rejtjeles üstökösét, |
| de már csak a bóbiskoló ághegyek csúcsa látszik. |
| Valami megint eltűnt előlem örökre. |
|
Ki akar itt még?
| Ki akar itt még jósolni bármit? |
| Sok városunkat megrágta már a tűzvész, |
| sok rozsdás villamosunk döcögött gyászkocsiként. |
|
| Ahova lépek, mindenütt szentséges sebek |
| virulnak, romkertek és hamuba fulladt |
| muzsika foszlányai. Ki akar itt még |
|
| egy másik hazát kitalálni a |
| hanyatlásnak s az elmeddült asszonyok |
| völgyét telehordani lucskos tulipánnal? |
|
| Elfogyott itt már minden remény és jóféle átok. |
| Templomtornyok és villámhárítók hegyén |
| nem szárítkoznak többé csuromvizes, kis múzsák, |
|
| kik vörösmartys szózatokat súgnak az őrülteknek. |
| Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem, |
| vagy a szorgalmas halottak táborában. |
|
| Nyár jön, fordul a Föld, megtámad majd a por. |
| Ráül hangszálaimra, hogy kiáltani se tudjak |
| s hinni is már csak a kövek istenhitében higgyek. |
|
|
Lásd már be végre
| Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned, |
| nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak |
| s nők, kiket összevérzett az élet, |
| mint huzatban meglebbenő henteskötény. |
| Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat |
| nemhogy százlábú bogarat, Napot |
| s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket. |
| Néha inkább csak mondani akartam |
| valamit neked s a többieknek: |
| egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot, |
| mely fénysebességgel röpül a fák fölött, |
| át a hó és a homok birodalmán, |
| át a megkerülhetetlen szemeken, |
| de mire elmondhattam volna, valaki már |
| a romok nyelvén kiáltott rám s csikorgó tankokén. |
| És kulcs hullott ki nyomban a zárból, |
| s a ház előtti kerítés lécein |
| Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött, |
| mint aki piros szőlővesszőn |
|
| Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is: |
| a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig, |
|
| Emlékszem, fájt a csontom, mikor odataszigáltak eléd |
| s lángolt nyakszirtem is, |
| mint gutaütéses nyaraidon. |
|
|
Huszadik századi pillanat
| Már a verseket is csak átfutom, |
| mint a szilánkos, napi híreket. |
| Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város |
| utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban |
|
| De villámgyorsan a korom is elenyészik, |
| mint az idő vagy mint a figyelem. |
| Hirtelen kiüresedem magam is, |
| akár a bombariasztásos színpad |
| s keresni kezdek valakit: |
| tétova tanút az ürességben. |
|
| Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne: |
| Noé kis adjutánsa, hátán az úti porral. |
| Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint |
| s megint lehet majd valamire emlékezni. |
|
|
Megint jön valaki
| Megint jön valaki messziről, délről, |
| Szél söpri el előtte az utcát. |
| ágaskodó, kis forgószelek susorásszák, |
| hogy a közeledő bordái mögött |
| Zrínyi Iloná-s szív dobog. |
|
| a Mártírok úti kirakatok tükreiben |
| ahogy jövőbeli földrengést jelez? |
|
| gázol át árnyékán szenvtelenül. |
| Csuklója fölött fodros ingujj. |
|
| átrendezi a világot körülöttem? |
| Gyógyító, zöld teákkal itat |
| s az erdőtüzet behozza szobámba? |
| ő sétáltat majd katicabogarat |
| hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem? |
|
| Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele, |
| s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt házak felől. |
| Szinte várom, hogy érkezését |
| egy vörös porvihar megelőzze. |
|
|
Távirat
| A házam fölött sok madár keringett. |
| Villám se tudta volna szétrebbenteni őket. |
|
Ki tudtam élni
| Hiába séta, úszás, hanyatt fekvés, |
| vakmerő gyónás Istennek vagy papnak, |
| az én szívem már semmitől se könnyül, |
| földre veri a nagypénteki harmat. |
|
| Ki tudtam élni magamért és másért, |
| embert teremteni másnapos kínban, |
| most gyűlölöm a lobbanékony fákat |
| s a nedv-suhogást feszes ágaikban. |
|
| Én rokkantam meg, vagy akik szerettek? |
| Megunták regényemet, melyet fecskék |
| írtak nekik az égre okulásul? |
| S küzdés helyett a kalandot keresték? |
|
| A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat, |
| hogy bókoljon előttük minden fűszál |
| s velük én is, ki teremtőjük voltam? |
| Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál, |
|
| ólak, bankok fényében s katicabogarak |
| tavaszi hangára mellett is, nehogy |
| nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk |
| húsvét. Mohóbbak, mint a farizeusok! |
|
| Bárhova lépek, ők lépnek elém: |
| az enyémek, a lázamból valók. |
| Élni is már csak ők élnek helyettem, |
| nekik csörgeti Isten a diót. |
|
|
A szökevény
|
Székelyudvarhelyi barátaimnak
| Eljöttem ide közétek elrejtőzni, |
| Sok itt az erdő, a bokor, a homály, |
| a szemetekben összetorlódott éjszaka; |
| és olyan mélyek itt a völgyek is, |
| mintha száz sírt ástatok volna egymás alá. |
|
| A hegytetőkön lámpák imbolyognak |
| és augusztus végi holdak. |
| Néha medve cammog el arrafelé |
| a sziklák alá, egy zsenge kisborjúval. |
| A vér is olyan ismerős itt, mint a harmat, |
| mint a porba lecseppenő verítékcsöpp. |
|
| Nem akarok én tőletek mást, |
| csak azt, hogy rejtsetek el odvas |
| szemek elől gyalulatlan deszkaszál mögé, |
| vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó valakik |
| keresnének déli harangszókor |
| és hurcolnának magukkal győztes áldozatként. |
|
| Nem kell nekem többé se hír, se rang, |
| se hét haza dicsősége. Elég, ha |
| beköszöntök ablakomon, mikor a pünkösdi |
| üzenet megérkezik. Fölemelt kézzel |
| üzenem nektek én is: minden némaságom a tiétek, |
| minden hegycsúcsról visszaverődő lélegzetem. |
|
|
Szemek figyelnek
| Csókák csikognak félálmukban, |
|
| Vagy inkább engem figyel lopva |
| távoli villámokkal beszélgetek |
|
| Sí-sú – levelek szakadnának el ágaiktól: |
| hadd lepleződjék le az éjszakában |
| az a megromlott arc, az a zománc |
| fogakkal kidíszített, sós koponya, |
| hadd lássa megszégyenülni végre |
| a padláson függeszkedő denevér is. |
|
| Szél jön északról, gyorsfutár szél |
| s azt súgja váratlanul: lehetne álom is, |
| amit itt látok magam körül, |
| félálom-emlék, megemésztetlen, tegnapi bűn, |
| de mégsem az: valami más lehet, |
|
Székelyudvarhely, 1999. július 8. |
|
Berda József
| Nem tudom, mire gondolt többet: |
| a borjúpörköltre-e vagy a halálra? |
| szokta dúdolni minden reggel: |
| „ha jót eszünk, föltámadunk!” |
|
| Arca ilyenkor átszellemült, |
| mint szeptemberi fényben a sütőtöké. |
| Zsebébe nyúlt és megsimogatta szelíden |
| az összekötözött, zsenge galambfiat, |
| főz majd holnap a szomszédasszony. |
|
| Csettintett is hozzá előre, |
| mint Napóleon egy megálmodott lovasrohamhoz. |
| Kezdődhetett a nap. Suhanhattak tovább a bolygók. |
| Sodorhatták a nagy folyók a halottakat. |
| Béke volt mégis. Isten reumás térde is recseghetett. |
|
|
Csak őrült angyalok
| a kertkaputól a jegenyékig. |
| Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég. |
| Megszédülök, mint aki órák óta |
| ki írna ma helyettem verset |
| Mindenki, akit látok, a vásárba siet. |
| Törtet utcákon, üvegfalakon, |
| Csak őrült angyalok rohanhatnának így |
| árverésre vagy zsibvásárra, |
| ezüstpénzzel a nyelvükön, |
| hogy a boldog föltámadásra |
| harangot és kolompot vegyenek. |
|
Templomi csönd
| Megfeketedett, züllő templomok, |
| már csak a belső csöndetek |
| Kint szakad a hó, és elbitangolódott fejek |
| mintha elromlott automatából |
| ezüstforintok zuhognának. |
|
| Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok? |
| a megkérgesedett falak között, |
|
| A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok, |
| hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok, |
| de szétbomló testek támadó illata helyett |
|
| És szemem is csak az Egyetlen Test |
| soha-be-nem-gyógyuló, feneketlen sebeit látja, |
| nem azt a száz- és százmilliót a földön, |
| amelytől, mint véres naplementétől, |
| éjszakáimban ordítozni szoktam. |
|
| Jó napot, Isten, jó napot neked is, |
| ki nélkülem is be szoktál térni ide. |
| hogy hozzád imádkozzam itt a |
| hosszú padsorok között. Életem túsza |
| vagyok magam is, akárcsak te. |
| Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk! |
|
|
Álmatlan órán
| Nem alszom ma sem. Párnám |
| a gyűretlen Hold. Alatta olyan |
| mélység, mint amilyet a te |
| szemedben láttam a legelső nyáron. |
| Fénylett benne a Duna, a Garam-torok, |
| az elveszett Börzsöny minden páfrányos ürege |
| s Kolozsvár háztetőiről érkező |
| huszonkét tavasz. Hova tűnt el azóta |
| ez a hódoltató, könnyed zűrzavar? |
| hova a moha-szigetek sokasága, |
| ahol a hajnali harmat hazára találhatott? |
| Kalapács, fejsze lebeg helyükön |
| az idegen űrben s óriás tüskéken |
| fönnakadt szívek. Micsoda sorsváltás ez, |
| micsoda aljas helycsere! Keresem |
| szemed korai birodalmát az éjben |
| s helyette Esztergom megzöldült kupoláját |
| látom felém úszni hatalmasan, |
| mintha másvilági űrhajó közeledne. |
| Tetején hanyatt egy sebzett királysas fekszik. |
| Kétoldalt lelóg méteres szárnya. |
|
Kő és csalán
A gyerekkor lehanyatlásáról
| Nem akartam én soha sehova menni, |
| csak röpdösni akartam, csak röpdösni |
| a zámolyi temetődombról föl a Vértesig, |
| hadd bámult volna csikó és bagoly. |
|
| Szélemberek röpültek volna szemközt |
| a legelő fölött és sörényük, mint a |
| hajszolt lovaké, csapkodta volna hátuk közepét, |
| én meg csak integettem volna nekik ismerősen, |
|
| félkézzel, mint aki közben szemmel tart egy tájat. |
| A könyökömön korai csillag vagy egy lepke. |
| Anyám sohase tudta volna, merre járok, |
| csak a hazatérő kapások neszelték volna néha, |
|
| hogy fáradtságuk csodával érintkezik. |
| Ősszel kikericsek, tavasszal kígyóvirágok |
| s nyáron sütkérező bivalyok csontján |
| pihent volna meg fáradhatatlan tekintetem. |
|
| De jöttek évek s jöttek más szárnyasok: |
| sivító gép-seregélyek, vasszilánkokat és |
| lángokat szórtak szét házaink fölött |
| s a levegő hirtelen tele lett koporsókkal. |
|
| A földre így szorultam. Hosszú jegenyék |
| és hosszú futóárkok földhányásai közé. |
| Lábamnál kő és csalán. Behorpadt csajkák |
| s göcsörtös botok. Fölöttem az elveszett haza |
|
|
Szél fúj, homok röpül
| Ma is csak a ti emlékezetetekben |
| szivárványt rohamoznak meg eső után, |
| vagy rücskös vasbakancsban |
| ott tiporognak az oltárok előtt |
| és édesmindegy nekik: mi lett belőlem mára: |
| vagy a halál bejegyzett vállalkozója, |
| kemény falakat készül ledönteni. |
|
| De úgy kell nekem: lehettem volna |
| pimasz csengőkészítő vagy remény-postás |
| s utazhattam volna bársonyvonaton |
| Mozart szülővárosán át a csillagokig, |
| mellettem az ülésen virágláda |
| és nagy, színes könyvek a tenger állataival. |
| De megzsarolt parasztok ivadéka |
| nem tudtam soha elfelejteni, |
| hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem, |
| hanem egy lázas asszonytól |
| s örökségem a föld, a kő, a tűz |
| s a megrokkanás eltorzult vágya. |
|
| Hát így vagyunk ma este is, halottaim! |
|
| Szél fúj, homok röpül megsüppedt hazátok felől |
| szárny nélkül csapongnak. |
|
|
A falfirkálók beszivárgása a városba
| Ott kezdték kint a temető falánál, |
| kívül a városon. Először csak szálkákat, |
| suta macskakörmöket és gyors villámokat |
| firkáltak rá a szűz felületre. |
| Egy dühöngő vakond álmát. |
| Aztán nagy csöcsű nőket, halálfejjel. |
|
| Tudták, hogy hörögni fog a környék, |
| hörögni a fél világ, és józan szemek |
| siklanak majd ki, mint a villamosok, |
| de ők vasbádog-arccal nyomultak tovább. |
| A gyászoló angyalok mellét |
| már vérvörös tenyérrel gyurmolászgatták össze. |
|
| „Nem támadtok föl, szelíd banditák |
| – írták a sírkert kapuja fölé –, |
| elmúltatok, mint a cúgos cipők |
| divatja, el, mint a sétapálcák. |
| Halottak? Már talán azok se vagytok. |
| Elszökött már a harangszó is mellőletek.” |
|
| És bent a városban vibrálni kezdtek a falak: |
| sárga templomok, sörgyárak, kórházak falai, |
| mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda. |
| „Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak |
| a mámoros falmeszelők – ti a semmit húzzátok át, |
| a megszaporodott nullákat, mi a gőgös időt!” |
|
| És barbár X-ek és villanymozdonyként suhanó |
| nagy Z betűk sodorták el a napfényt, a reklámokat, |
| az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes |
| hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva |
| beláthatatlan terek felé masíroztak. |
|
| Ablakból nézem a jeleket hagyó, címeres imbolygókat, |
| utcáról utcára járnak otthontalanul. |
| Tékozló fiúk talán, akik a tékozló |
| várossal együtt készülődnek már valamire? |
| Vagy kóbor senkifik, akik a repülő vércséket |
| és a repülő port is bemeszelnék? |
|
|
Haláltánc-kísérlet
| Csodálkozol, hogy élek? Ne csodálkozz! |
| a kitekert libanyakak tollán |
| s a vértócsák a városokban, |
| mesterséges, kis Boszniák, |
| hol temetőben kel föl a Nap |
|
| Hangyák másznak a zászlórúdra, |
| Hajrá! hajrá! világcsúcs! éljen! |
| Vadrózsa-ügynökök lihegnek |
| az édenkertet parcelláznák, |
|
| Oda egy tó! amoda pénzgyár! |
| mellé kék zászlós kupleráj! |
| csöcsökből emelt székesegyház, |
| s oszlopként áll majd az idő is, |
| mintha a Világ Fája állna |
| s bérelhető kígyó sziszeg |
|
| világcintányér, repülők – |
| száz híd nyög egyszerre fülembe, |
| száz város harsog ébresztőt. |
| Nem hallod? egy szájból zuhog |
| s mire kilépsz az éjszakából, |
| már senki vagy és semmi vagy. |
|
| Forog a nyár, forog, barátom, |
| gazdátlan tűzvész a mezőn, |
| karolna belém, vinne táncba, |
| De lépésnyire megáll tőlem, |
| meglátja, hogy bálvány vagyok |
| és szemem, mint egy foszforos |
| szakadék csak ragyog, ragyog. |
|
|
A hollók azt susogják
| Azt hittem: új győztesek jönnek, |
| akik a nyár áthevült gerelyeit |
| s hervadhatatlan trombiták sorfala közt. |
| És hogy majd nők is jönnek velük |
|
| Hittem, hogy itt-ott még régi, |
| napozó szobrokat is magukkal csábítanak, |
| még tán a vérig sértett Dunát is |
|
| Még csak előőrs-árnyaik se |
| A zöldellő dombok is kihaltak. |
| s a szerencsepatkó alakú meddőhányók. |
|
| A hollók azt susogják: mondjak le róluk is! |
| Gyöngék, mint tűzvészben egy székesegyház, |
| mint az ő díszlövésre fölsorakozott ágyúik. |
|
|
Száll, száll a füst
|
Czine Mihálynak küldöm
| Megöregedtem, száll a füst, |
| egyre messzebb a város széle, |
| a szeles dombok tetejére. |
|
| az udvarba, a dohos házba, |
| hol csizma-múmiák feküsznek |
| a padláson, örökös nászban. |
|
| Mennyi szél, mennyi sír és mennyi |
| falomb kísért az úton eddig, |
| repülő ágak, repülő kövek, |
| hadonászó, zúzmarás senkik, |
|
| háborúk, melyekben én voltam |
| a győztes és a vesztes is, |
|
| Fejem tűzvészben, holdsütésben, |
| hányszor elárvult köztetek, |
| néha már csak egy csontszilánk volt, |
| test-hulladék, mely ellebeg, |
|
| el, el a jácint-színű űrben. |
| Nem is emlékszem semmi másra, |
| csak arra, hogy már nem vagyok |
| s hamu zuhog alá a fákra. |
|
| Drágáim, hol van már az égalj? |
| A hamus fák a földi kertben? |
| A messzeség és a határok? |
| Beállt a fagy a képzeletben. |
|
| Száll, száll a füst, mintha egy ország |
| télvégi lehelete szállna – |
| Valaki verset ír helyettem |
|
|
Árnykép
| Félkézzel írt – mondják majd rólam. |
| Pedig én tudtam, hogy a szó is Isten, |
| de a hegymozgatásban jobban hittem, |
| mint a reményben és a jóslatokban. |
|
A világvég fakó fényei
| Előbb a billegő szárnyasok |
| s tűnnek el lassú méltósággal |
| két lábú, két kezű emberek, |
| akik megbabonáztuk valaha |
| ahol fölfaljuk magunk alól |
| és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat? |
|
| és ravatalnak is fönségesek. |
| még a búcsúzó madárrajokkal |
| együtt látom csapongni köröttetek – |
| aztán ráhagylak benneteket |
|
|
Megtépázott falomb a címerem
| Uram, itt van megint legújabb őszöd. |
| Hosszú fényekkel érkezett ide |
|
| de a dióverésről az idén is lemaradtam. |
| Megtépázott falomb a címerem |
|
| Gazban a híres asztalunk, |
| amelyen annyit, de annyit könyököltünk. |
| Most egy hernyótetem ravatala. |
| Ha netán megjelennél újra, |
| a halál feketedne közöttünk. |
|
| Kicsi halál vagy nagy halál? |
| Ki merne erről bármit mondani? |
| Én is elnézek inkább a Szamárhegy felé |
| némán, ahol Mátyás király hollói laktak |
| és elsötétítették az erdőt, mint a meséket. |
|
| Éget a nap, kicsit még éget, |
| de már csak a birsalmák sárgulgatnak. |
| Gyűlik bennük szépség és fanyarság. |
| Kemények, mint az ökleid, |
| és fölszikrázik tőled mélység és magasság. |
|
| Ellépdelek sárgálló fáid előtt, |
| mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el |
| Fölöttem ott a mindenséged, |
| de ki tudja, mi van előttem? |
|
|
Esztergomi elégia
| Jöhet még jó is? Jöhet ezután? |
| Körhinta-nyarak Esztergom fölött? |
| Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány |
| a komor, őszi hangverseny előtt? |
|
| Küszködtem eddig – okosan? bután? |
| irgalmas hősként, ahogy lehetett. |
| És mit értem el? Nem sokat, csupán |
| csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek, |
|
| mint kötéltáncost, aki selyemszálon |
| lépked, rúddal, egy bányató fölött. |
| De ennek vége! Nincs több mutatványom, |
| s a homlokom, mely folyton gyöngyözött, |
|
| mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik, |
| hogy ott időzzön, lebegjen, ahol |
| rangrejtve, titkon Isten is tanyázik |
| s körülsuhogja csöndes tériszony. |
|
| A szemem is majd ott talál nyugalmat, |
| befele néz, mint üdvözült vakok, |
| akik, ha látni akarnak hát imádkoznak |
| és szólítgatnak tűzvészt, harmatot, |
|
| vérző kezet, mely volt már a kezükben, |
| a legbelsőbb test sírását, hogy újra |
| rettenjen meg a semmi roncs szívükben |
| s várhassanak röpítő fájdalomra. |
|
| Szép nyár, a holtak magasban napoznak. |
| Jut-e még nekem ilyen kegyelem? |
| A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag |
| s a Dunán visszfény: teljes életem. |
|
|
|