A kivert, városi kutyák

Megint a tél! Megint a nyers tél! Megint a kivert, városi kutyák vesszőfutása a gladiátori forgalomban! Mennek se ide, se oda, elgazosodott hassal a sínek között, mennek vak utakon, mennek a tegnapelőtti Hold gőzölgő tányér-emléke után a becsukott kapuk előtt. Minden hópehely a szemükbe esik, akár egy elhajított tégladarab: minden vakító kert és kirakatfény a világvége, ahol már víz sincs, bokor sincs, lerágott csont se, és a kezek is már csak jégbe fagyott, múzeumi tárgyak. Ugatni? Kinek? Farkat csóválni? Kinek? Könyörgő szemmel nézni két, magasban kószáló szemre? Minek? Eljön a nap, amikor már a hullarablók is bizalomkeltőbbek lesznek, mint a nagy sálakban sétáló nők, kiknek a fák tetejéig fújja haját a szél, s akik gyorsan hazaosonnak, ha egy kiszőrösödött csontváz a nyomukba ered, pedig a volt-gazdákhoz ők járnak vacsorázni s fújni magasan a füstöt a csillárok felé, mint kóbor angyalok a trombitákat.