Üzenet egykori barátaimnak

Ez most már így lesz, így marad, amíg élünk: a szétrugdalt szivárvány roncsai közt éjszakázom, mint a legutolsó, hazájából is kiutált hajléktalan, aki már csak a kutyáktól vár kegyelmet, senki mástól. Nem tagadom: a ti asztalaitok körül keresett meg legtöbbször Isten egy-egy fölvillámló szóban, porzó nevetésben, és költők, sirályok emlékiratait is ott olvastam. Ragyogtam? Igen, ragyogtam, mint a megtalált gyerek. De hiába keveredett el a hajam, a szám veletek, s magas vérnyomásos nyarainkon is hiába csörögtettem kedvetekért koronás mákgubókat vagy gyönggyel megtömött apácakoponyát, nektek nem híres játékaim kellettek, nem az életem, csupán kipirgált, zsizsikes bűneim, mintha miattuk maradhatnátok hetedíziglen ártatlanok. De semmi üdvözülés azóta se! Se holdfényszonáta, se fölfelé szárnyaló kezek! A múzeumok üvegtárlóiban is csak alantas és megkövült májdarabok hevernek odadobva. Ha várnátok még megváltásra: a lábam elé világító, nagy napraforgószemeket is oltsátok ki: legyen a sötétség teljes körülöttem, mint a lesben álló orvlövész mellkasában.