Valami gyászos bambaság

Ők mindig sietnek, száguldanak, fönt, a felbök között is ütik az írógépet, a templomtorony gombját, az ércbillentyűs csillagokat – én meg többnyire csak úgy cammogdálok lent a porban, régi temetők, rozzant kutak és hosszúra megnyúlt karóárnyékok mellett. Nekik mindig a legújabb próféták üzengetnek az ég felé nyújtózkodó városokból és az éjszakák nyelvén is beszélő szökőkutak – nekem meg csak a szétrugdalt kövek, országok, beszögelt ajtók, vagy a hajléktalan, városi kutyák ősszel, amikor már a szemükből is csurog az eső. Rongáló, koszos álmaimból föl is ordítok néha, hogy mért épp nekem kell ismét fejjel lefelé csüngnöm egy liftaknában, száz ökör vérének zúgásával a fülemben, mikor a közelemben bál van, bál, ahol finom ujjak helyett boldog kalapáccsal verik a zongorát? Valami gyászos bambaság vagy örökölt átok ez rajtam, hisz én már láttam őket ifjan is ügyeskedni: daloltak minden alagútban, minden elgazosodott vérmezőn, minden síkon, s a nehézkes istenfejeken is ők csücsültek, mint meglovagolható márványoroszlánon.