Az Ismeretlen Ifjúnak

Mire vársz itt a lépcsők alatt? Arra, hogy valaki a Halász-bástya magasából alászálljon s átnyújtson neked egy aranyórát? A fákról szattyánpiros levél potyog köréd, s ilyenkor már az istenek is cipőt húznak – Arra vársz, hogy valaki majd temelléd is odaejt le egy pár csizmát? Nevetségesebb vagy, mint a hóra kiültetett csontváz. Ez egy romhalmaz-ország, ne feledd! Itt nincsenek csodák, se jövő-menő, irgalmas kísértetek! Itt csak az van, ami a háborúkból megmarad, vagy a falánk tűzvészek szájából kiesik; csak az, amit a halállal pörösködve, magadnak visszaszerzel. Lábfejed odatapad a betonhoz, mint óriás csontpók. Lépj arrébb, pajtás, hogy reccsenjen egyet az idő, mozduljon meg a várhegy, a cifra templom s a torony tüskéin fönnakadt öröklét is! Én most itthagylak, itt, itt, eleven szobrot, a lépcsők alján s már csak a tél elmúltával jövök vissza. Boldogabb lennék, ha vándorcsigákat találnék ott a helyeden, vagy egy Napot utánzó biciklikereket!