Éjszakai felhőszakadás

Már órák óta ömlik, ömlik az eső. Szakad, hangoskodik, mintha tízezer fölfordított bádogteknőre esne. Nem hallani az éjfél előtt induló autóbusz buffogását, sem a város-motyogást lentről. A szomszéd fal mögül is csak ez a zuhogás csatakzik hozzám. Egyszerre milyen messzire kerül a vízzel körülvett testtől a világ: a János-hegy rongált bokrai, az erdők, a telihold, a vörösbe játszó Los Angeles-i opera színpada, ahol ma is megjelenik a halál frakkban, kezében virágcsokorral s hét néger fogadja harsonázva. A kürtjeik idefénylenek sárgán, át a világon, de hang sehol, csak a betonon, tetőn némajátékokat kísérő vízesés-zene. Várni és hallgatózni legjobb ilyenkor. Mindegyik percem, órám: végtelen tenger-idő. Élhetek, meghalhatok, ténfereghetek bárhol a földrészek közt, megkereshetem a kővel ledobott madaraim szemét az égben, csontváz-tanúimat a föld alatt, kik elszerencsétlenült bűneimet is jobban ismerik, mint az élők. Ha kísért valami mégis: nagy vizek emlékei kísértenek. Bolyonghat bennem egy sejt, mely özönvizek elől menekült hozzám és Isten seregeként vonuló, ős záporok elől. Szűköl, hallgatkozik most is, mint millió éve: rémült hajótörött egy sodródó faágon.