Nagy, égi sálak

Megy az idő, megy, megy veszettül. Szerelvény csattog szerelvény után. Az ablakok, a fák, a dombok, az elszabadult, nagy, égi sálak úgy suhognak el arcom mellett, mintha Isten huzatában múlna a világ. Most épp egy gondterhelt nyár hagy el, halálom előérzetével. Az imént, porviharban, egy földrengéses város lécei, deszkamadarak: szálló zongoratetők, mint hajótól ferdén elhussanó albatroszok. Ha minden életemet egyszerre élhetném is: egyszerre földön, föld alatt s a meghasadozó verőfény repedéseiben, a te szád előtt, a te összebatyuzott csillagaid közelében, akkor is csak ínséges szemmel nézném ezt az áradatot: hová, hová Idő, a lábam nélkül, a képzeletem nélkül, a túlnépesedett vágóhidak vértől megduzzadt árkain túl? A semmibe? Vagy a sorvasztó örökkévalóságba, hol szétrobbant életek s világok keringenek? Megy az idő, megy, megy veszettül. Csak én maradok mindig ott egy fal mellett, egy halott mellett, egy folyton széteső ország parádés romjai közt, hogy csiszolt porszemeiből hegyeit s templomát fölépítsem.