Hát mégis él valaki?

Ha gyorsan vénülök is, ha fejveszetten, együtt a könyökömmel, az inaimmal, még mindig új szavakra várok és új szemekre, melyek váratlan forgószéllel rontanak be a házba s táncolnak ki az ablakon. Mert itt mindent ki kell cserélni újra: tejutat, eget, gyertyatartót, a kapun ülő pillangót nagy sasokra, hogy aki ellágyulna lustán magától, rémüljön meg inkább a ragadozó isten postamadaraitól, hisz véget érnek lassan az évszázad torz játékai: a háborús bújócskák, a vérontó ipiapacsok, és nincs senki köztünk, aki oda tudna szólni egy kőnek: induljon el a fölfedezetlen szívek földrésze felé, mint Kolumbusz Indiákba. Nincs senki, senki, kinek országa volna s mozgósítható istene! Engem még talán sirat egy régi falu, néhány elgazosodott parasztudvar, fészer és templomtorony, de a cserbenhagyott jövőt ki siratja s a párbajozó mosolyt, mely muskátli-piros királyokat s rőt elnököket sebzett halálra rég? Lehet, hogy többé nincs kiút magunkból se, és csak a csuklós dugattyúk zihálnak bennünk oda-vissza? csak a megunt hajnalok és a megunt esték? Nem, nem! – rázkódik meg bennem a csontváz. Nem, nem! – remeg, kékül és tiltakozik. S mintha tengert terelgetne egy nagy szél a horpadt medencecsont felé, tengert és kiáltásokat… Hát mégis él valaki, aki itt csodát akar?