Belépek most a régi házba

Belépek most a régi házba s megcsap a fölsárgított szobaföld tonnás illata. Lehetne ez a kárhozatomé is. Lehetne fakó börtönöké, melyek, lomha sarokvasakon, itt nyitódtak-csukódtak folyton körülöttem. A kulcsra zárt diófa szekrényből most mégis annyi madarat hallok énekelni, amennyi egy erdőben sincsen. Rigó, ökörszem, gébics. Ki csalta ide vissza őket? Ide, hová lankasztó nyaraimon a mezítlábas tenger is eljárt, s a nagy huzatban, mézes pántlikákon, halott legyek röpültek? S ni csak a magára maradt meggyfa asztal! Örökös helyén ott áll. Kemény lapjában olyan ma is a gyűrűs fabog, mint amikor udvara van a teleholdnak. Talán ha még egyszer odaülhetnék mellé s eleven kés nyele koppanna rajta, kinőne újra otthoni hajam, jobb oldalamon szívem, s megindulna a falióra is, ahogy a tavasz indul, sárgaréz sétálóján legapróbb Napommal.