Az alkonyatban valaki

Tele a régi utca a holtak csizmanyomával. Tele megsárgult akáclevéllel. Bármerre lépek és bármerre indulok el, mindenfelől ismerős árnyakat hallok beszélgetni. Az alkonyatban valaki gerendát visz a vállán. Mintha az apám volna. Szólnék neki, de a szám hirtelen teleszalad temetői földdel. Mióta nem jár haza, a kerítésdeszkán kinőtt a moha, az istálló megtelt darázzsal s nagy, szürke ponyvája is megtöredezett, mint hanyagul összehajtogatott elefántbőr. Ki hitte volna, hogy egyszer még hátranézni is elfelejthet, s nem ismeri meg nagy fia lélegzését a kiszáradt patak túlfeléről. Megy, megy az utcán imbolygó gerendával. Vihetné akár Magyarország minden meghasadt szikláját hangtalanul. A torony órája tán akkor is hatot ütne s mind a hat kondulás a megöregedett kutak vizében halna el egymás után.