Ha volna életem, 1996

Szilveszteri tánc

Megint egy év. Megint tizenkét

óraütés utoljára. A kristályok

tisztulnak tovább, mint a lassan

kivilágosodó szőlőszemek. Az éjféli

szél is komolyodik, de vannak, akik

foszló papírtrombiták recsegésében

befőttesüvegek celofánján

táncolnak égő gyufaszállal.

Lobog a hajuk, a kezük, a nyakkendőjük

és szerelemtelenül is ott forgatják

maguk körül az elmúlt évszakokat.

Ha tudni akarjátok: az én bandám

ropja előttetek. Nincs az ujjukon

arany, se ezüst, kemény bokájuk körül

se pönög mélabús citerahúr,

de Magyarország minden falhoz vágott

tányérja ott robban föl újra

a halántékuk mellett. Katonatánc?

hajdútánc, amit járnak? Vagy összeesküvésre

készülő szíveké? Ugyan ki tudna

még jövendölni a hajladozó gyufalángból

s a verítékből, mely a mennyezetről is

nagy cseppekben csobban alá

a pezsgőspoharakba? S ki a trombitások

dagadó nyakeréből, mely egyre kékebb?

Szigorú kék, mint a hegyek felől közeledő hajnal.

A barbár

Háború utáni emlék

Talán az voltam én is – barbár!

Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam

a lucsakos réten, kutyával és

görcsös, nagy bottal szövetkezve.

Törtettem, mint aki vért akar inni

napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért

vagy csak bezúzni annyi bíbickoponyát,

amennyit tud. A Ráchalom felől,

hol összeégett tankroncsok hevertek,

hallottam néhány földi szót, sziszegő

tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással

s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant

lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött? Ez a

megszakadt hang? Állat-ima? Állat-káromkodás?

A felhők fölöttem hosszúak voltak,

mint a tömegsírok. Hosszúak, mint

idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki

hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó

kezefeje a foghíjas akácsor mögött,

s ekkor hallottam a szaladó kutyát is

a torkomban először fölugatni.

Haragos óra

Mit szoktam én meg?

Az ide-oda járkáló Napot?

Az orrlikak körül tolongó levegőt?

Kézfejemet ajtókilincseken

s disznók habos vérét

a hideg cseréptálban?

A szalmaszirének énekét otthon, gyerekkoromban,

amikor a fölforrósodott, nyári deleken

a tenger érkezett el az udvarunkig?

Vagy tán az estékre

rányíló szemeket,

melyekben fehér ingek világítanak

a halottak fölött?

A háborút, a háborút, amelyben semmi nem világít,

de minden ég: a bőr, a haj, a csont,

a nagyapás mestergerendák

s az istállóból kiúszó lósörény?

Éjjelente rekedt nótaszót hallok

a kaszárnyák felől és a temetőkből.

Ezt szoktam volna meg? Ezt a másvilági

kocsma-operettet

a magam hangja

és a te hangod helyett?

Ki az a bitang hasbeszélő,

aki itt bujkál közöttünk

s el akarja hitetni velünk,

hogy már az igaz se igaz,

a bűn se bűn

s a világ se más,

csak a mi mindennapi megszokásunk és tévedésünk?

Ki szülte és ki küldte őt ide

ingatag hazámba?

ahol, ha megjelensz,

még mindig becsukódnak a sebek,

mint este a tulipánok.

Az alkonyatban valaki

Tele a régi utca

a holtak csizmanyomával.

Tele megsárgult akáclevéllel.

Bármerre lépek

és bármerre indulok el,

mindenfelől

ismerős árnyakat hallok beszélgetni.

Az alkonyatban valaki

gerendát visz a vállán.

Mintha az apám volna.

Szólnék neki, de a szám

hirtelen teleszalad temetői földdel.

Mióta nem jár haza,

a kerítésdeszkán kinőtt a moha,

az istálló megtelt darázzsal

s nagy, szürke ponyvája is megtöredezett,

mint hanyagul összehajtogatott

elefántbőr.

Ki hitte volna,

hogy egyszer még hátranézni is elfelejthet,

s nem ismeri meg

nagy fia lélegzését

a kiszáradt patak túlfeléről.

Megy, megy az utcán

imbolygó gerendával.

Vihetné akár Magyarország

minden meghasadt szikláját hangtalanul.

A torony órája

tán akkor is hatot ütne

s mind a hat kondulás

a megöregedett kutak vizében

halna el egymás után.

Augusztusi elégia

Már a legutolsó fecske is hazaért.

Levetette kis mellényét

s faágra akasztotta.

Nézd, azóta ott leng egy darabka sötétség

alacsonyan a világ fölött.

A zámolyi temetőben

most itatja apám vasderes lovát.

Konduló vödre: fölfele fordított harang.

Lába alól idáig zörög

az augusztusi szalma.

De aztán csönd lesz.

Meghalnak egyszer végleg a lovak is.

Jó éjt, te megtöretett szalma s te ló!

Jó éjt, ti sírkövek!

Jó éjt neked is, emlékezet!

Túlélt halálaimmal

Hosszú idő után itt jövök megint

én, én a megtépázott ember,

hullámzó cipőmben

s túlélt halálaimmal itt jövök.

Épp csak a félig elfagyott

mogyoróbokrok kifakadását

akartam meglesni kertetekben

s a nikotinos kezek

garázdálkodását

kitavaszodó lányszobákban,

de ti rámcsaptok újra,

mint hetek óta éhező csókák,

csikogtok fejem körül

s leszálltok minden hajszálamra.

A húsom kell nektek?

Az életem?

A bőröm alatt kóválygó égitestek?

Vagy kizökkenthető csontvázam,

mely éjszakánkint

ott ólálkodik már a Farkasréten?

Ha öltem volna a nevetekben,

most kiszakállasodó szentetek volnék,

szegény és szánnivaló,

ki a Hősök terére kocsin berobogó

angyal helyett

gyalog érkezik el a szívetekig.

De én csak lángfújó szátok elé

álltam oda egy deszkapajzzsal:

az gyulladjon meg tőletek,

ne a világ

s ti csizmás, rohamsisakos hadseregnek

láttatok rögtön,

növekvő sokaságnak, amely

kelbimbóként

zsenge csecsemőöklöket zabál.

Tavasz jön újra,

hamvazó, fényes tavasz.

A hegyek megborzongnak sorban,

mint tojásfehérjétől

megcsömörlő, terhes asszony

Nekem az ő istene

és az ő borzongása kell:

a legutolsó titkát is eláruló

gyönyörű undor.

Írnám a levelet

Írnám, írnám a levelet neked,

de kint az utcán, a ház előtt,

sápadt almahéj ázik az esőben,

mintha elhagyott csecsemő ázna.

Lám csak megint az ősz áll közénk:

a reumák és a hideglelések nagyhercege,

s az undok sár,

mely nem növeszthet sohase szárnyat.

Gyerekkoromban – mondják – Krisztuska voltam,

nagy csizmás, vásott, megváltó kölök,

ki a hullámzó sarak és vizek fölött

ámuldozva és könnyedén lépegetett.

Van-e még hozzám tegnapi szemed,

hogy ezt a boldog megváltót is meglásd bennem,

kinek a ragyogását néha még hazaviszem,

haza, haza a hazátlan időből.

Esik, esik. Itt, a tollam körül is

nő már a tócsa. Mindegyik cseppben egy-egy

megíratlan levél fénye indul el hozzád,

némán siklik a fák s az elhagyott almahéj fölött.

Olyan semmicske, varázsos test

Ki jár az erdőn? Ki motoz?

Az előbb csak egy katicabogarat láttam.

Lassan araszolgatott nyugat felé

a megrozsdásodó fűben.

Olyan semmicske, varázsos test volt

a szálegyenes gyertyánok alatt,

mint amilyen én voltam hatévesen,

otthon, a szérűben

a földet szúrkáló villámok között.

Mégis ahogy mozgott, mocorgált:

ment vele a fény,

mentek vele a felhők

s ment vele Isten is,

nagy októberi árnyként húzva mögötte

fájós lábát.

A páfrányok, a lapuk

mind lehasaltak előttük a földre –

én meg csak álltam ott magamban

az erdő huzatos, zöld kolostorában,

s nem tudtam, hogy az égbe

vagy a földbe kell-e mennem?

Elmúltam hatvan

Elmúltam hatvan, hatvanöt.

Amúgy elmúltam százhúsz is.

De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért,

és a világ se lett kisebb,

miként szerettem volna.

Hogy mi jön ezután s mi jöhet,

nem tudom.

A tüdőm, a vesém

örömest fölrepülne még a felhők fölé,

s a szemem is hanyagul elkószálgatna

madárnyomokat megőrző városokban,

de bármerre fordulok,

mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit

látom örvényleni a fejeken,

s a festett vér helyett

igazi vért

a gondosan berendezett színpadokon

és harctereken.

Tél van, tetszhalott tél.

Néha egy magányos hópehely

érkezik ide

meghódítani a várost.

Ez az idő mindig az én időm:

fölhajtott kabátgallérral

rohanok végig a Duna-parton,

mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben

várja visszatérni

száműzött, fiatal életét.

A gyerekkor állomásai

Nem, nem, én semmit nem akartam,

csak azt, hogy a forgószél közepében

én ülhessek

s magasabban járhassak, mint a templomtorony.

Barna lovainkat is elcseréltem volna

ilyen szélért,

mert a madarak útjáról

én láthattam volna minden napraforgót:

azt a rengeteg, sárga parazsat,

amely csak egy mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.

Az aljban kút csillogott és folyó,

s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak –

Én csak azt akartam, hogy föltartott kezem körül

ők keringjenek, amikor megy le a Nap.

Ez hát az én országom?

Az én népem?

Ez, ez az ide-oda lökődő,

megfakult sokaság?

Nyaranta hinták

és hosszanti lángok

suhannak el a feje fölött,

mintha elvarázsolt

cirkuszban bámészkodna.

Ilyenkor él igazán s rendületlenül.

Ilyenkor bízná rá magát

forgószélre, futóhomokra,

légtornász tüzekre

és forró áhítatában

ilyenkor tapsol meg buzgón

még egy csörgősipkás papagájt is,

vagy bika-álarcos költőt,

ki végpusztulását jósolgatja.

Nemrég még emlékezett,

hogy kiárusított szívét

kik vették meg a zsibvásáron,

de ma már csak

csonka neveket emleget

s egymásba mosódó országokat.

Így ősz felé, mikor az eső ömlik

s a jegenyék, mint züllő Góliátok,

szemérmetlenül levetkőznek,

elhúzódik lustán

a maga felhői mögé

s délceg varjakkal őrizteti

huzatos házatáját.

Belépek most a régi házba

s megcsap a fölsárgított szobaföld

tonnás illata.

Lehetne ez a kárhozatomé is.

Lehetne fakó börtönöké,

melyek, lomha sarokvasakon,

itt nyitódtak-csukódtak

folyton körülöttem.

A kulcsra zárt diófa szekrényből most mégis

annyi madarat hallok énekelni,

amennyi egy erdőben sincsen.

Rigó, ökörszem, gébics.

Ki csalta ide vissza őket? Ide,

hová lankasztó nyaraimon

a mezítlábas tenger is eljárt,

s a nagy huzatban, mézes pántlikákon,

halott legyek röpültek?

S ni csak a magára maradt meggyfa asztal!

Örökös helyén ott áll.

Kemény lapjában olyan ma is a gyűrűs fabog,

mint amikor udvara van a teleholdnak.

Talán ha még egyszer

odaülhetnék mellé

s eleven kés nyele koppanna rajta,

kinőne újra otthoni hajam,

jobb oldalamon szívem,

s megindulna a falióra is,

ahogy a tavasz indul,

sárgaréz sétálóján legapróbb Napommal.

Hát mégis él valaki?

Ha gyorsan vénülök is, ha fejveszetten,

együtt a könyökömmel, az inaimmal,

még mindig új szavakra várok és új szemekre,

melyek váratlan forgószéllel rontanak be

a házba s táncolnak ki az ablakon.

Mert itt mindent ki kell cserélni újra:

tejutat, eget, gyertyatartót, a kapun ülő

pillangót nagy sasokra, hogy aki ellágyulna

lustán magától, rémüljön meg inkább a

ragadozó isten postamadaraitól, hisz

véget érnek lassan az évszázad torz játékai:

a háborús bújócskák, a vérontó ipiapacsok,

és nincs senki köztünk, aki oda tudna szólni

egy kőnek: induljon el a fölfedezetlen szívek

földrésze felé, mint Kolumbusz Indiákba.

Nincs senki, senki, kinek országa volna

s mozgósítható istene! Engem még talán

sirat egy régi falu, néhány elgazosodott

parasztudvar, fészer és templomtorony, de a

cserbenhagyott jövőt ki siratja s a párbajozó mosolyt,

mely muskátli-piros királyokat s rőt elnököket

sebzett halálra rég? Lehet, hogy többé

nincs kiút magunkból se, és csak a csuklós

dugattyúk zihálnak bennünk oda-vissza?

csak a megunt hajnalok és a megunt esték?

Nem, nem! – rázkódik meg bennem a csontváz.

Nem, nem! – remeg, kékül és tiltakozik.

S mintha tengert terelgetne egy nagy szél

a horpadt medencecsont felé, tengert és kiáltásokat…

Hát mégis él valaki, aki itt csodát akar?

Nagy, égi sálak

Megy az idő, megy, megy veszettül.

Szerelvény csattog szerelvény után.

Az ablakok, a fák, a dombok,

az elszabadult, nagy, égi sálak

úgy suhognak el arcom mellett,

mintha Isten huzatában múlna a világ.

Most épp egy gondterhelt nyár

hagy el, halálom előérzetével.

Az imént, porviharban, egy földrengéses

város lécei, deszkamadarak:

szálló zongoratetők, mint hajótól

ferdén elhussanó albatroszok.

Ha minden életemet egyszerre

élhetném is: egyszerre földön, föld alatt

s a meghasadozó verőfény repedéseiben,

a te szád előtt, a te összebatyuzott

csillagaid közelében, akkor is csak

ínséges szemmel nézném ezt az

áradatot: hová, hová Idő,

a lábam nélkül, a képzeletem

nélkül, a túlnépesedett vágóhidak

vértől megduzzadt árkain túl? A semmibe?

Vagy a sorvasztó örökkévalóságba,

hol szétrobbant életek s világok keringenek?

Megy az idő, megy, megy veszettül.

Csak én maradok mindig ott egy

fal mellett, egy halott mellett,

egy folyton széteső ország parádés

romjai közt, hogy csiszolt porszemeiből

hegyeit s templomát fölépítsem.

Bársony és cián

Városok, milyen messze születtem tőletek!

Ott húzódott köztünk a nyár,

sok erdő,

sok fényes lámpasor,

s a Hold mögül előballagó ökrök árnyéka fölnagyolva.

Égtek a tarlóink ősszel, s kaszárnyáitok

ablakain még be-becsapott a füst,

de templomaitok lassan távolodtak tőlem.

Úgy himbálóztak a szemhatáron,

mint imádkozó lányokkal elúszó hajók.

És mára mégis nagy utcáitokba érkezem haza.

Itt köszön rám a tél, az elveszett füvek

itt hajolnak elém a beton-hasadékból,

s a világ özvegyeit is

innen látom hazatérni a sírok mellől.

Városok, milyen messze születtem tőletek:

a szilvafák s a mandulák alatt!

Ezért is érzem mindig,

hogy nyáresti ízetek éppoly kesernyés, mint a manduláké.

Együtt van benne: bársony és cián.

Egy horvátországi erdőben

Jönnek-mennek az esők itt az

erdőben is, nagy lármával, mint a

rönkökkel megrakott vontatókocsik.

Nappal még látni őket, ahogy meztelen,

hosszú lábszárukkal végigvágtatnak

a fenyőrengetegen, végig az irtásokon

s az Isten markából kiesett sziklák fölött,

de éjszaka soha nem tudni, mi jöhet

velük? Meghajszolt, sáros őzek? Gépesített

rablóbandák? Becsapott, részeg vőlegények

bikaháton, durrogó kanászostorral?

Vagy egy lopakodó, új háború levegőromboló

fegyverekkel? Idegen vagyok itt a fák tövén,

idegen itt a morajló esőben, de tudom,

hogy ama csuromvizes Rohadt Angyal is

megjelenhetne bármikor, nejlonszatyrában

zötyölődő vodkásüvegekkel, favágók és

a végromlás istennőjeként! Meg, meg a

bibliai szajha, aki mindennap végigúsztatja

lilás haját a Földön, és nyirkos testnyílásait

villám fényénél ingyen mutogatja.

Reggel a kertben

csonka szonett

Nyílik a reggel, mint a boltok

és minden itt van, ami kell nekem:

akácfa, bodza, zsörtölődő dongó

s a domb árnyéka nyitott könyvemen.

Sokan állítják, hogy meghaltam régen,

s kamillás rét vakondja temetett.

A borzas hírt az újság is megírta,

és ha megírta, csak igaz lehet.

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít!

De hogyha mégis: ez a túlvilág itt,

ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,

honnét egy hangya indul el a végtelenbe

gyűrűs fűszálon, utána lassan én is –

S a hosszú úton nem várhat több halál.

Hangya

Lábfejemen csellengő hangya sétál.

Körbejárja nagyujjamat, mint én

a kölni dómot – kis turista.

Megáll s imádkozik. Még tán helyettem is.

Éppoly odaadón, mint az Isten fia.

Éjszakai felhőszakadás

Már órák óta ömlik, ömlik az eső.

Szakad, hangoskodik, mintha

tízezer fölfordított bádogteknőre esne.

Nem hallani

az éjfél előtt induló autóbusz buffogását,

sem a város-motyogást lentről.

A szomszéd fal mögül is

csak ez a zuhogás csatakzik hozzám.

Egyszerre milyen messzire kerül

a vízzel körülvett testtől a világ:

a János-hegy rongált bokrai, az erdők, a telihold,

a vörösbe játszó Los Angeles-i opera színpada,

ahol ma is megjelenik a halál frakkban,

kezében virágcsokorral

s hét néger fogadja harsonázva.

A kürtjeik idefénylenek sárgán,

át a világon,

de hang sehol,

csak a betonon, tetőn

némajátékokat kísérő vízesés-zene.

Várni és hallgatózni legjobb ilyenkor.

Mindegyik percem, órám: végtelen tenger-idő.

Élhetek, meghalhatok,

ténfereghetek bárhol a földrészek közt,

megkereshetem a kővel ledobott

madaraim szemét az égben,

csontváz-tanúimat a föld alatt,

kik elszerencsétlenült bűneimet is

jobban ismerik, mint az élők.

Ha kísért valami mégis:

nagy vizek emlékei kísértenek.

Bolyonghat bennem egy sejt,

mely özönvizek elől menekült hozzám

és Isten seregeként vonuló, ős záporok elől.

Szűköl, hallgatkozik most is,

mint millió éve:

rémült hajótörött egy sodródó faágon.

Bátortalan óda a rímekhez

Mi lett veletek, konduló szavak?

Harangtestetek széttört, meghasadt?

S ti, üvegigék, mivé lettetek?

Halottak vagytok? Üvegszemetek?

Ócska szilánkok kint a faluvég

bokrai közt, hol kiszolgált fazék

s lavór hever? Vagy hámló égdarab?

Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag?

Emlékszem: régen velem voltatok,

minden költővel hozzám szóltatok,

léphettek könnyű sárba vagy a tél

halálmenetébe – senki, senki,

csak ti tudtátok őket ölbe venni.

Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült,

záport hozó, nagy nők és megőszült

állatok. Hol vagytok? Hol lapultok?

Nélkületek futnak a vonatok.

Nélkületek ölnek és szeretnek

s ki csöndes szent volt, mára már eretnek.

Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek.

A földön, a földben kereslek titeket,

levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban,

rémületes hazákban, otthonokban.

Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente,

hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre

a körmömön, a számon, hátha, hátha

megszólít újra hársfa és akácfa,

Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő,

mely, mint kis esti csillag, ma is feljő,

föl, föl a másvilágból, vak növények

sóhajtásával szállva, szállva.

Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva.

Kimeszelt szobám sikoltásra vár,

egy halálos, nagy ordításra…

Ajánlás

Ha jöttök újra, lopva jöjjetek,

mint titkos szeretők a lépcsőházban:

szorítsátok oda melletekhez

himbálódzó, dús nyakláncotokat.

Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra

őszi esődben.

Megmosdatsz tetőtől talpig,

mintha még most is a régi,

zsoltáros fiad volnék.

Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek

templomod körül

halott őseim beszélgetnek.

Csuromvíz minden szavuk

s kökényfa-ujjaikon is

ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

Ki akarta,

hogy én velük és veled

egyszerre találkozzam?

egy napon, egy órában,

amikor a közelben járó fácánok szeme

az életemtől megsötétedik?

Van valahol még egy másik Isten is?

Rejtelmesebb

és akaratosabb nálad?

aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,

nem válaszol,

de hét varjúval viteti magát

most is az égbe,

hóna alatt harang és katicabogár,

mögötte hosszan suhogó vizek,

mintha földtől az alacsony Holdig

fátyol suhogna?

Megyek s te mosdatsz engem

kívül, belül.

Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.

Minden lépésemre

egy-egy életet veszítek el,

egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –

Mintha magamat kéne

a végső életre megteremtenem.

Szárnysuhogásban

Mi volt ez a nap? Szárnyak ünnepe?

Mellettem a kertben

tizenkét akácfatuskó száradt,

de fönt, az eső utáni égben,

vércsék köröztek lassan, és seregélyek suhorásztak.

Nem volt ország a földön, ahová elindultam volna,

tenger se volt, amelyre elcseréltem volna az arcom.

Tudtam, hogy három életem után

a negyediket is úgy kezdhetem el újra,

mint aki egy kihalt fasorban

várja, hogy megszólítsák.

Fénykép a múltból

A titkosrendőr ölében macska ült.

Dorombolt, kényeskedett a selymes állat.

Szemét lehunyta, akár a profi kurvák.

Délután öt óra volt. Délután öt. De tudtam,

hogy egy váratlanul kisikló szó vagy egy tarajos

mondata is elég s máris besötétedik a hegyekre

nyíló szoba.

Ekkortájt én, ezerkilencszázhetvenhét őszén,

épp a föltámadást gyakoroltam. Nagy szálkákat

rángattam ki a szívemből, a körmöm alól, hátul a

nyakszirtemből, s úgy vigyáztam minden mozdulatomra,

mint aki beüvegezett erdőből készül kitörni,

fölhasogatott erek nélkül. A sunyi, kis labancomra is

ráordíthattam volna, hogy elegem van a bal szeméből,

elegem gyűrűsujjából, melyet, mint törpe zseblámpát,

kíváncsin rám-rám villant. De hallgattam inkább,

mintha a visszatartott csönd lett volna a szabadságom.

Kedd volt, közömbös nap, a nyugdíjra készülő

hóhérok délutánja.

A macska a fölmelegedett férfiölben csak

fészkelődött és dorombolt tovább.

Még láttok néha

csonka szonett

Romlanak szerveim, romlanak sorban:

a szem, a fül, a kilencedik érzék.

Már rég nem sejtem, ki susog a fákban

és ki görnyed a villámokban hétrét.

Még láttok néha piacon és utcán

s nagy termekben az elhíresedett

lármázók közt, akiket papírsárkány

suhantat föl az égre, hogy szemek

fényszóró parádéjában csellengjenek…

De magam vagyok önmagam tanúja:

nekem ez a magasság sose kellett.

Hogy Jónás legyek, azt az Úr akarta

s vele ti is! Elfeledtétek volna?

Beleremeg az ember odvas gyomra.

Soproni emlék

Valaki gyertyát gyújtott,

mert elaludt a villany.

Én csak a csuklójára emlékszem,

vitte, vitte a lángot.

Angyal megy át a sötétben így a szobán,

ha a kérlelhetetlen Isten üzen.

Kívülről forgószél feszegette az ajtót,

mintha betörő vagy a halál feszegetné.

Féltem? Azt hiszem, inkább csodálkoztam,

hogy búcsúzásom is milyen egyszerű lesz.

Aztán már csak aludni vágytam,

széken, heverőn, két szál deszkán.

Hajszolta a szél körém a lombokat.

Ott volt velem egy egész erdő.

A gyertya, a gyertya világolt tovább.

Sopron a félsötétben a planéták nyomát kereste.

Hallottam még ahogy csikorogva fordul

a szélzúgásban észak felé, aztán nyugatra.

Az Ismeretlen Ifjúnak

Mire vársz itt a lépcsők alatt?

Arra, hogy valaki

a Halász-bástya magasából alászálljon

s átnyújtson neked egy aranyórát?

A fákról

szattyánpiros levél potyog köréd,

s ilyenkor már az istenek is cipőt húznak –

Arra vársz, hogy valaki majd

temelléd is odaejt le egy pár csizmát?

Nevetségesebb vagy,

mint a hóra kiültetett csontváz.

Ez egy romhalmaz-ország, ne feledd!

Itt nincsenek csodák,

se jövő-menő, irgalmas kísértetek!

Itt csak az van, ami a

háborúkból megmarad,

vagy a falánk tűzvészek szájából kiesik;

csak az, amit a halállal pörösködve,

magadnak visszaszerzel.

Lábfejed odatapad a betonhoz,

mint óriás csontpók.

Lépj arrébb, pajtás, hogy reccsenjen egyet az idő,

mozduljon meg a várhegy, a cifra templom

s a torony tüskéin fönnakadt öröklét is!

Én most itthagylak, itt, itt,

eleven szobrot, a lépcsők alján

s már csak a tél elmúltával jövök vissza.

Boldogabb lennék, ha vándorcsigákat találnék ott a helyeden,

vagy egy Napot utánzó biciklikereket!

A harag szobrásza

Tíz óra tíz.

El kell hagynom a házat.

Kicsike köd toporászgat az utcasarkon.

Meglát, elillan,

mint a földiek hírszerzője.

Múzsák, ti, kócosak,

hát lemaradtatok ma is!

Csak heverésztek és tollászkodtok az ágyban,

kortyoljátok a kávét,

ropogtatjátok a kókuszos ostyát,

mások pedig már azt is tudják,

hogy én a kérlelhetetlen istenek

nyomában indultam el,

ilyen és ilyen zakóban,

ilyen és ilyen felöltőben.

Sebaj, cicáim!

Mára már a híres hollók

és a postalovak is elavultak.

Szemükből kihalt a világ,

de a füstölgő hírek

ott karikáznak mégis a házak előtt,

a magasban kifeszülő folyosókon,

ott még az epres kertben is,

hadd tudja meg, aki tudni akarja,

hogy én a harag szobrásza vagyok újra,

és hegyeket készülök megfaragni.

Valami gyászos bambaság

Ők mindig sietnek, száguldanak,

fönt, a felbök között is ütik az

írógépet, a templomtorony gombját,

az ércbillentyűs csillagokat – én meg

többnyire csak úgy cammogdálok

lent a porban, régi temetők, rozzant kutak

és hosszúra megnyúlt karóárnyékok mellett.

Nekik mindig a legújabb próféták

üzengetnek az ég felé nyújtózkodó

városokból és az éjszakák nyelvén is

beszélő szökőkutak – nekem meg csak a

szétrugdalt kövek, országok, beszögelt ajtók,

vagy a hajléktalan, városi kutyák ősszel,

amikor már a szemükből is csurog az eső.

Rongáló, koszos álmaimból föl is

ordítok néha, hogy mért épp nekem kell

ismét fejjel lefelé csüngnöm

egy liftaknában, száz ökör vérének

zúgásával a fülemben, mikor a közelemben

bál van, bál, ahol finom ujjak helyett

boldog kalapáccsal verik a zongorát?

Valami gyászos bambaság vagy örökölt

átok ez rajtam, hisz én már

láttam őket ifjan is ügyeskedni:

daloltak minden alagútban, minden

elgazosodott vérmezőn, minden síkon,

s a nehézkes istenfejeken is ők csücsültek,

mint meglovagolható márványoroszlánon.

Üzenet egykori barátaimnak

Ez most már így lesz, így marad, amíg

élünk: a szétrugdalt szivárvány roncsai

közt éjszakázom, mint a legutolsó,

hazájából is kiutált hajléktalan,

aki már csak a kutyáktól vár kegyelmet,

senki mástól. Nem tagadom: a ti

asztalaitok körül keresett meg legtöbbször

Isten egy-egy fölvillámló szóban, porzó

nevetésben, és költők, sirályok

emlékiratait is ott olvastam. Ragyogtam?

Igen, ragyogtam, mint a megtalált

gyerek. De hiába keveredett el a hajam,

a szám veletek, s magas vérnyomásos

nyarainkon is hiába csörögtettem

kedvetekért koronás mákgubókat

vagy gyönggyel megtömött apácakoponyát,

nektek nem híres játékaim kellettek,

nem az életem, csupán kipirgált,

zsizsikes bűneim, mintha miattuk maradhatnátok

hetedíziglen ártatlanok. De semmi

üdvözülés azóta se! Se holdfényszonáta,

se fölfelé szárnyaló kezek! A múzeumok

üvegtárlóiban is csak alantas és megkövült

májdarabok hevernek odadobva.

Ha várnátok még megváltásra: a lábam elé

világító, nagy napraforgószemeket is oltsátok ki:

legyen a sötétség teljes körülöttem,

mint a lesben álló orvlövész mellkasában.

Macskák

Micsoda ország! Ringy-rongyok a fákon

s a templomkertben szétdőlt szalmabálák.

Macskák napoznak rajtuk elnyújtózva:

Sába királynő gonosz, nagy cicái.

Napfény s penészpor lengi körül őket,

s országos lárma, hogy csak szaporodnak,

akár a krumplibogarak s a döglegyek –

És még a vasat megemésztő, sárga

irigység is borostyános szemükből

csöpög bőrünkre, csöpög italunkba,

s az úton, ahol nekünk kéne járnunk,

ott is ők járnak, mint a mulandóság.

Ők, ők a mohatalpúak: a hűség

s a bátor hűtlenség arisztokratái,

kik fülledt pincékben levert istenekkel

találkoznak nevünkben, dorombolva.

Szegény fejünk! most már csak ez hiányzik:

régi tévhitek helyett újabb tévhit

s lengő templomajtók, honnét a faküszöbről

macskaszemű szörny nézi nyakegünket.

A szemfényvesztő

csonka szonett

Azt mondják: lángész ő is, mint a többiek.

Mindegyik hajszálára jut egy angyal.

Ha forog velük: szárnyas körhinta forog

fejmagasságban, farsangi ricsajjal.

Én is csak bámulom őt, számat tátva:

csiribű-csiribá, s kézárnyéka, akár

tűzfalakra vetített óriásé,

a februári égen föl-le csuszkorál,

mintha egy kihegyezett zabszemet

öltöztetne felhőbe vagy a semmi

bábjátékát adná elő… Lehet,

hogy csak a Föld szélhámosa? Tengernyi

trükk mestere, ki a hűtlen látszatokat

szaporítja, miként Jézus a kenyeret?

Valami nehéz illat

csonka szonett

Valami folyton szaglik itt. Valami

nehéz illat. Kátrányba léptem bele?

Vagy tán e duhaj város savanyú szájlehelete

csap rám? Szeméthegyek tavaszi

szagoffenzívája? Megpenészedett zászlók

és vőlegényruhák dohosodnak a

napon. A Virág-ház fél mázsa lilioma,

mint rohadó férfimájak a talponállók

körzetében. Lassan a temetőknek is

jobb illatuk lesz, s öt kosár széttaposott kőris-

bogárnak! Nem csodálkoznék, ha emberpestis

szálláscsinálója volna e pállott dögszag –

Isten, mint az eszelős Lear király,

gazos mezőkön tébolyog. Nincs, aki megállítsa.

A holttér hőse

csonka szonett

Mennyi játék és mennyi förtelem!

Itt toll-labda száll, amott borzas aknák.

Roncs autók közt tangóznak a kurvák.

Nekik a temető is táncterem.

S mindegy, hogy hétköznap vagy lángos ünnep:

Dante szíve helyén szilva kéklik.

Nem ránt föl többé istenkéz az égig.

A pokol szeret minket, s az is büntet.

Hőskölteményt ha ma írnál, barátom,

a férfinőről írd, ki kuncorogva

megy el vizelni minden zöld bokorba,

bár jól tudja, hogy több élete nem lesz.

A holttér hőse ő, önmagával is játszik,

s nevetve sír, míg bevérzik a torka.

A szonettköltő rögtönzése

Szonett kell, Édes? Semmi az nekem!

Havazik épp s tízezer hópehely

kering fejem körül. Az egyik: lepkeszem,

a másik: bősz lavinasejt, amely

a jégkorszak óta téged keres,

mintha a halál megbízottja volna.

Tűnj el a télből, tűnj el a jeges

hazából! Itt van álomnak ez a balga

vers: itt, itt gyors csodának. Ha akarod,

a sárkányrepülőd lesz, fénycsónakod,

vagy harmadik szíved a bujdosásban,

hogy minél tovább láthassam a tested

vendégjátékait mostoha éjszakámban,

míg mindent, ami meghal, nem ölel meg.

Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,

Isten könnye egy szakadékban,

körülállható test, mely folyton vérzik,

mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem

az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy

a kezem emelem most is; ahogy a szívem

esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt

agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig

súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők

vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok

s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

Csak egy száj kellett volna

Megkésett sorok H. Gizellának

Mit akartál velem, te eszelős, te árva?

Egy harmadik hazába elcipelni,

hol a gyerekek nem bújócskázhatnak a temetőkben,

és a sírköveket se kapkodja ki senki

a földből, mint répatolvaj az érett répát?

Bámulni akartad a szép, füves dombokat

Svájcban, s összeszedni őket a kötényedbe,

hogy aztán köztük kószálhass, amikor nyit

a kökény vagy hamvasul a szilvák kékje?

A szemed, a szemed messzire futott ilyenkor.

Én meg csak álltam melletted fakón, mint kínai

agyagszobor a földben. Csak egy száj kellett volna,

csak egy száj: vért hányni, földet enni, ordítani.

Rimbaud csészéjéből

Csonka szonett

Rimbaud csészéjéből vadméhek isznak:

naplopó, szárnyas dandyk, hangos korhelyek.

Afrika faistenei csak nézik őket

s arcuk, akár egy tuskó, hosszában megreped.

A vadkölyök sehol. Csak egy nadrág a házban,

s nagy tételben a csönd, az ostoros magány.

Fegyvert árul talán ma is a sivatagban?

Lángszórót, tankot, száján és hasán

okádó ágyút, mely a versnél szilajabban

üvölti, hogy minden homokszemért

ölni kell? Minden elfutó madárért?

Meddig üzletel még a szent fiú a földön

s meddig szorítja aranyát hasához,

hogy gyulladt mája örökre lehűljön?

Ha már a kezek is elmennek

Elment már fecske, gólya,

el minden tulipán is.

Nedves a salak újra,

s rozsdásodik az árok.

A Napot néztem eddig:

szeptember lépes mézét,

ott dongott körülötte

hétfőm és vasárnapom.

Most már a földet nézem,

s a mohos bokrok alá

temetkező felhőket.

Jönnek, tolongnak, hullnak,

mint űzött, batyus népek,

s ott végzi mind az aljban

a cifra kacatok közt.

Szivacs, dugattyú, ásó

nem ígér föltámadást.

Minek is, ha már lassan

a kezek is elmennek:

a nyár melegét ontó,

röpködő, csupasz kezek.

A kivert, városi kutyák

Megint a tél!

Megint a nyers tél!

Megint a kivert, városi kutyák

vesszőfutása a gladiátori forgalomban!

Mennek se ide, se oda,

elgazosodott hassal a sínek között,

mennek vak utakon,

mennek a tegnapelőtti Hold

gőzölgő tányér-emléke után

a becsukott kapuk előtt.

Minden hópehely a szemükbe esik,

akár egy elhajított tégladarab:

minden vakító kert és kirakatfény a világvége,

ahol már víz sincs,

bokor sincs,

lerágott csont se,

és a kezek is már csak

jégbe fagyott, múzeumi tárgyak.

Ugatni? Kinek?

Farkat csóválni? Kinek?

Könyörgő szemmel nézni két, magasban

kószáló szemre? Minek?

Eljön a nap, amikor már a hullarablók is

bizalomkeltőbbek lesznek,

mint a nagy sálakban sétáló nők,

kiknek a fák tetejéig

fújja haját a szél,

s akik gyorsan hazaosonnak,

ha egy kiszőrösödött csontváz a nyomukba ered,

pedig a volt-gazdákhoz ők járnak vacsorázni

s fújni magasan a füstöt a csillárok felé,

mint kóbor angyalok a trombitákat.

Este egy finn kisvárosban

Hová mennénk kószálni ilyen estben?

Az utcák üresek

s a háztetőkig ér föl a sötét.

Aki lélegzik, aki él még,

úgy ül otthonában megbékélve,

mint gondosan berendezett árvaházban.

Néha egy fej, egy függöny,

néha egy mellényről lepattanó csontgomb

röpül tovább.

Néha egy kóbor mennykő.

Ugyan ki ne unhatná meg végül

ezt a folyamatos és pudvás halhatatlanságot?

Legalább a tél harapná meg arcunkat kétfelől,

legalább sikoltana föl valahol

egy sánta köszörűkő,

legalább te ordítoznál velem utcahosszat,

mint királydrámában egy jégkirálynő,

hogy már én is néma vagyok,

néma, akár egy üres trónszék.

Hangodra talán a vérem válaszolna legelőször.

Másodszorra talán egy fa.

A város egyetlen csontváza is megremegne a múzeumban,

s mindegy volna már: a hideg tavak felé indulunk-e

vagy a temető felé.

Egy arc a tüntető tömegben

Ott állt mögöttem az émelygő tömegben,

őszen, csontosan, hajadonfőtt.

Szája bal sarkában nagy, fekete sebbel.

Először arra gondoltam: csakis egy

böhöm szarvasbogár

túrhatta föl azt a sebet vagy egy eltévedt vakond.

De később rádöbbentem, hogy kitüremkedés.

A hús rózsája,

a belső trópusok robbanó lávacsokra.

Köröskörül mindenki hangoskodott, de ő beszélt.

Egyszólamra a csődületben.

Szidta önmagát, a tipródást, az Egek Urát,

a betont szétverő kalapácsokat arrébb a Dunaparton,

a Napból potyogó, hosszú tűket,

merthogy mindent megölnek: füvet,

iramló lepkét, lovat, csak minket hagynak

még élni, minket,

a lealjasodás népét, kik az Országházat

bámuljuk órák óta, mint Isten csipkés

és ragyás szikláját

s várjuk, hogy meghasadjon. De nem hasad meg!

morogta feszes szájjal. Nem, nem,

hisz itt mindenki úgy vár a megváltásra,

mintha gulyáslevesre várna.

Aztán elhallgatott. Éreztem, forrósodik a hátam

s bőrömön piros foltok ütköznek ki,

mint áttüzesedett angyalszeplők.

Nem néztem többé hátra. Tudtam már, hogy egy

bujtogató, húsvéti üzenet keres engem.

Fölöttem az égen nagy lepedők lobogtak.

Együtt megint

Orbán Ottónak

Együtt megint, mint régen, zöld időnkben!

S ha másutt nem, hát a fehér lapokon.

Együtt a betűkben, a versben,

a lefelé hulló égdarabban.

Veszett körfűrész sikong az erdő felől.

Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni,

amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig

loholva te ordítsz folyton,

hogy bűn ez a század, hulla-fejezet;

egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap.

Én nyögök, nyüszítek ettől, te sírsz és vihogsz

s az alvadt vért is nevetve köpöd ki.

Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk?

Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok

s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban

csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást?

És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc

fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled.

Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel,

mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna.

Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból,

s a bokrok alatt meddő fatojások.

Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk,

mint az a vörös és az a fekete macska ott a kertben.

Karácsony előtti hagyakozás

Mit hagyjak rátok? Mindenem oda!

Karácsony jön, a jászol is üres,

s már pásztor se

és király se leszek többé.

Országom is csupán egyetlen test lesz.

Egyetlen test, a testem: kizsarolt tulajdonom,

mely csillagjárásnyira kering

ama nagy csóvás üstököstől.

Legjobb lenne a föld alá csalnom minél előbb,

hogy ne lobbantson több reményt senkiben se.

Énekszó s húrpengetés szüremlik hozzám

messziről s bárányok bégetése.

Talán az idő országa az,

ahonnét hallom,

talán a heródesi sivatag éjszakája.

Ha voltam is egykor betlehemi ígéret kolomposa,

már csak begörcsölt öklömet

lógatom föld felé.

Hozsánna, hozsánna a jézustalan csöndnek,

hozsánna, hozsánna a szikár karácsonynak!

Ilyenkor januárban

Ilyenkor januárban,

amikor kinyitott borotvával

rohangálnak a szelek az erdők között

s a be-beszakadó hóban

négykézláb vonszolja magát a Nap is,

mindig a télben elesett katonákra gondolok.

Ott feketednek egymás után

az összegyüremkedett fehérségben,

mint menekülő kocsikról

ledobált csomagok.

Nem kellenek már senkinek.

Nem kellenek már a kárhozatnak sem.

Karácsony elmúlt,

az óév elmúlt,

az élet elmúlt

s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.

Ilyenkor januárban,

mikor a keletre szálló varjúk

recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,

mindig elindulok én is

az elbitangolt halottak útján.

Sínek kísérnek hosszan

és Ukrajna sebe kísér,

ágyúlövések és Oroszország,

elüszkösödött szájak

a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,

zsákok,

melyekre vérrel írtak,

templom-kupolák,

melyekhez agonizáló szemek menekültek.

Ilyenkor januárban,

mikor meghosszabbodnak az utak

idegen alföldeken,

de bent lerövidülnek a halál felé,

mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,

hogy húsom elevenebb volt,

mint a dinnye húsa,

elevenebb, mint a karmoló fáké

s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,

még nyári lombok is csuszkoráltak.

Menjünk haza?

Testvéremnek: Cs. Juliannának küldöm

Menjünk haza? Mi maradt ott nekünk?

Az üres ház fölött az üres ég!

Fönt a padláson öreg csizmák

s a kamrában a vasfazék.

Szekérkerekek küllős árnya,

beleveszve hódító gazba.

Nyugszik velük már minden sürgés:

lábak, villámok riadalma.

Ha nyár volna, a körtefákra

visszajárnának most a méhek:

jó, céhbeli iparosok

s elhitetnék, hogy újra élet

költözik föl a magasba. Föl,

a lombvilágba, hol kis rigók

járnának sátras iskolába

s onnan lesnének ludat, csikót,

onnan a fejsze tükrös fokát.

De ábránd ez is, merthogy tél van:

hideg faágak zörmölődnek

s nyű didereg a dióhéjban.

Hallod? itt-ott kútkáva koccan,

fahorog, vödör, vályú, korsó.

Mintha egy pókos múzeumban

reccsenne meg az örök padló.

Régen ilyenkor lovas szánok

siklottak az egynapos hóban.

Kipirulva mi szálltunk rajtuk,

a harangokkal egymagasban.

Fiúk és lányok pántlikásan,

beleveszve egymás hajába.

Mint akiket a szekerező

Illés hívott meg tüzes bálba…

Ó, mennyi, mennyi lakodalmi

csontot nyelt el a föld azóta!

Hallok valami éneket is,

de dadog már csak az a nóta.

Dont emleget és messzeséget,

halál-szánkókat lovak húznak.

Az egyiken ott állunk mi is,

látom lelkét a sóhajunknak.

Háborúk, hazák múlásában

árva lécek parazsa izzik.

Ez a parázs lett kerítésünk,

ez vár csak haza most már mindig.

Menjünk? Induljunk? Zárkózz mellém!

Testvérnélküli ez az élet.

Legalább mi feszüljünk szembe

homlokunkkal az ónos szélnek.

Egy erdélyi város dombján állva

Balogh Júliának

Város, ezer kézzel téged is megfojtottak.

Röpült zuzmarás szobraid feje

téli kertekbe

s a malomárok mocskai közé.

Régi palotáidba pedig

az élők mellé

beköltöztek a svábbogarak.

Húsz éjszakán át

ordítoztam egyedül a temetődben:

Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között,

de a holtaknak kiásott, sárga földed

minden érkezésemet visszajelzi.

Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén.

Szólíts meg engem a mai havazásban.

Bárhova hányódhatok,

megkínzott zsoltáraidat

éneklem egyedül is.

Város, ha elhagylak,

első hazámban is száműzött vagyok.

Téli tűnődés

Élek még? Én lépek rá

egy árva hópehelyre? Vagy már csak más

emlékeiben fehéredik a hó is?

Valaki szánkót húz a dombra,

nem én vagyok.

Valaki az új temető bejáratát

söpri tisztára maga előtt,

nem én vagyok.

Kiáltani is ő kiált? Vagy az a

hasbeszélő varjú a kapu fölött?

Az erdő, mint egy feketébe öltözött zenekar,

intésre vár. De nincs, aki intsen.

Áll fölfüggesztve a csönd körülöttem,

mintha romtemplom állna.

Talán magam beszélek magamhoz szólítatlan.

Talán magam.

Élek még? Vagy csak a sorvadásra ítélt hó

fehéredik emlékeimben gazdátlanul?

Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.

Azt mondják: fetreng az idő

nagy magasságokban,

ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?

Semmi, mondja egy angyal

unottan

s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!

Dehát a körték zöld köldöke a kertben!

Dehát szakadár verseim

meztelen napozása a templomtetőn!

S a holtak becsületsértési pöre!

S azok a szétdúlt, illatos romok,

melyek szerelmeim helyén ragyognak,

mind, mind

Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.

Te nyitsz rám végre ajtót.

Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!

A hazahozott magasság megnyugvása.

Isten lépked

Cziffra György emlékére

Isten lépked

a zongora billentyűin,

nem sápogó kacsa.

Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –

s ha tud, hát most pusztítson el

a csúszómászó éjszaka!

Vers a határon túlra

Esztergomból Párkányra

Minden nap látom azt a házat:

házadat, innen a dombtetőről.

Minden nap látom.

Ablaka néha vakmerőn idevillan,

mint eldobott tükördarab.

Hirtelen arra gondolok: talán a

hollók égnek ilyenkor párkányodon,

a hollók, akik odaszálltak őrizni téged,

vagy tán az Isten szeme,

hogy hajnaltól estig tudjak rólad.

Merthát a határ mindig!

Merthát a lefektetett kések és kaszák!

Merthát a kettéhasított Duna,

amelyet föl kellene végre akasztani egy mészárszékben!

Merthát a nyelved, a szavaid, az orgonáid

a kimért hóhérok könyöke alatt!

Merthát apád elveszett féllába

az északra tartó marhavagonok vaspoklában!

Ugye, még ma is hallod a szárnyas kerekeket?

Azt kérdik egyre: lesz ház?

lesz kenyér?

lesz tűz,

lesz haza?

Aztán a csattanás: nem lesz semmi!

Egy vándor szitakötő oldalaz felém lassan,

mintha levelet hozna tőled.

Vagy már ő is csak ripacskodik?

Zöld, zöld körülötte minden:

a bokrok, a fák, a dúcok, a kövek

s a mögötte tolongó földi kísértetek

arca is zöld.

Mint kárörvendő szökevények

Hol kujtorognak most a versek?

Jégveremben vagy cinteremben?

Egy gyufaszál hegyén lobognak

árnyas, darazsas kocsmakertben?

Nyár van; az ég felé is por száll

s csak a halottak mennek földbe,

sértetten, összecsukott szájjal –

Utánuk mentek tán örökre?

Vagy ott bujkálnak fától-fáig,

hol terepszínű zubbonyokban

a halál katonái járnak

s egy lepkétől is akna robban?

Ott, ott, ahol a bölcsők égnek

és az elhagyott fürdőszobák

tükreiben nézi magát a

boldog tűzvész? Ingrongyok, téglák

zűrzavarában? S ha ott vannak,

kit keresnek? A túszul ejtett

Istent vagy egy öklendő szájat,

mely vakolattal s vérrel telt meg?

Egy kertben állok, rücskös fák közt

s múlik életem, mint a hangyák

délutánja. Csak szégyenem nő,

hisz gyöngébb vagyok, mint a világ

egyetlen kése, háborúja.

Gyöngébb, mint ami sóvárogtat.

Sárga meggylevél pörög elém –

Az ősz küldi egy haldoklónak?

Vagy csak a versek üzengetnek

valahonnét, a Nap-közelből,

mint kárörvendő szökevények

az országhatár túlfeléről?

Esti kergetőzés

Kis, légi törpék: denevérek,

szállunk az estben, kergetőzünk.

Nyarunk még van, ihaj-csuhaj,

de nyarunk után lesz-e őszünk?

Egész nap csak az aszály cirpelt,

mint bolond tücsök bolond lukban,

és csak a szálkák keményedtek

vén fákban s kint a gyalulatlan

deszkakupacban. De ki tudja:

mi keményszik vagy lágyul bennünk,

mire a vadkörték megérnek

s a zuzmarás ég lesz a telkünk?

Hazákat hord el a szél most is

lábunk alól és mi csak állunk

tovább a teknősödő földön;

csúszik félre derekunk, vállunk,

csúszik az egész csigolyasor.

S a nyakkendőnk is, mint az inga,

kileng a halál szíve felé –

Meddig bírja még, aki bírja?

Ferde tornyok és ferde népek –

Buta látványnak maradunk meg?

Buta csodának? Víg turisták

tátott szájába hulló csendnek?

Kivilágított hajók úsznak

lent a Dunán, mint mozgó várak.

Múltunkból is csak ennyi marad?

Úszó romok, fénysebek s fáradt

zene a görcsös Börzsöny alatt?

Denevérek: kis, légi törpék,

a kergetőzést hagyjuk abba.

Remeg a testem, mint egy gőzgép.

Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.

És rajongva is, mint aki mögött

ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna

helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,

mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.

Akkor is, amikor három se lett volna elég.

A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?

Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám

s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.

Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?

Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Álmatlanság

Hiába minden: imák, altatók,

az egyszeregy s a csitító teák,

a Dante pokla hátulról előre,

a Balatont utánzó gumiágy:

az álom így se jön és úgy se,

édes méze marad a kasban

s ég csak az agy, mint villanykörte,

egy elhagyott, sötét lugasban.

Két szemgolyóm: két kupálatlan

zöld dió. Nézem velük a semmit:

a testetlen szekrényt a falban,

az árnnyá változott hokedlit

s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta

utoljára és hal-e, él-e:

magamat látom beszorulni

a holtak közé, keskeny résbe,

honnan nem látszik más, csak ami

volt valaha: pupilla-ködben

futó lovak és kitört lécek,

tankágyúcsövek dérütötten,

melyekről szalmaszálak lógnak,

s lángok, lángok a disznóólban! –

Ki küldi rám újra meg újra

e holt tüzeket – rohamokban?

Talán a horpadt, megviselt test,

mert elfogyott már minden csöndje

és öröme, ahogy a világé is

elfogy lassan és átok földje

lesz a jövőnk. Szahara-táj.

Madár-karnevál helyett máris

homok csapódik fölém Délről

s velem virrasztva éjszakázik.

Száműz az ágy, le a padlóra,

mintha egy ország száműzne ki

holdsütésbe, kövek közé.

Tapogatok, de nincs itt semmi,

mitől a szemem kialudna

néhány napra vagy néhány évre,

mint a vulkánok. Csak egy szögfej

villan bele a merev éjbe.

Kalifornia ege alatt

Törőcsik Irénnek és Jánosnak

Hurrá, itt mindig nyár van!

Egész évben forró a fű, forró a homok,

s még tán a legyek is halhatatlanok,

nem vonszolják magukat reumásan

ragacsban, sárban.

Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok,

dacos növény-dinasztiák!

Jónapot, kaliforniai ég!

Az óceánnal éled mézesheteidet,

s ha fölnézek rád,

dorombolsz fölöttem, mint a macskák.

Hajlottam feléd, futottam hozzád,

akár a bujdosóink.

Hoztam összezúzott életem én is,

gyolcs nélkül, remény nélkül,

hoztam egy romló ország

koronás roncsalékát.

Körös-körül fullasztó városok,

könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek,

millió csípő ringása összevissza,

egymásba csúszó, csontszínű terek

s hajak a lámpaoszlopokon, a

kirakat-dzsungel tükrei között,

de itt a kizöldített sivatagban

mellém állhat a Hold,

s a Hold mellé meg egy tücsök.

És most nekem elég is ennyi,

mint szenteknek az egyszeregy,

hogy az lehessek, aki voltam,

mielőtt végleg más leszek.

Bolond, kis altatóimat is

eltemettem fekete ingben:

ne mások álmát álmodjam tovább a

csillagokkal körülvett ringben.

Idegen nyár, idegen ország –

Itt legalább a magamé vagyok.

Még szégyeneim is elférnek velem

a fák kérge alatt s a röpülő homok

hajában. El minden vereségem.

S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom:

áldassál, Föld, hazátlan messzeség,

felejteni és élni akarok.

Bűnbánó vers

A barátaimnak írom

Már csak magamra figyelek,

mint akit lesnek valahonnan:

padlásablakból, fák mögül,

vagy követnek egy alagútban.

Járkálok tavaszok s telek közt

s köztetek is, ha cipőm orrán

megáll kicsit a Hold pihenni,

vagy hogyha somvirágot szór rám

valamelyik ismerős szél. De

veletek is úgy vagyok csak,

mint akit egy koccanó kés

váratlanul is riadóztat.

Egy kés, egy csonka szó, egy trágár

óraütés jóslatos hangja –

Miféle bűnbe keveredtem,

hogy elveszett szívem hatalma

magam fölött s fölöttetek?

Szelídebb voltam tán, mint Isten

s ostobább, mint a tagadói?

A tüzes nyelvet csak mímeltem?

s a tetoválók hosszú tűit

is csak néztem: hogy táncolnak

mellkasokon és koponyákon

s csúfítanak el mellbimbókat?

Világokat láttam meghalni

elárvult szekerek és tankok

mellől, ülve egy lusta hanton.

De, úgy tetszik, mindez kevés volt!

Kevés a bűn s a bűntelenség.

Ezért kell most füstölgő lécek

között aludnom, fuldokolva,

háttal Istennek, Napnak, égnek.

Hétfő van, kedd van, józan szerda?

Hernyók ünnepe vagy a lassan

fölfelé szálló csontoké

a féregtelenített tavaszban?

Ha volna életem

Ha volna életem, most várnék

ráérősen itt a hegyen,

ötvenöt karó-árnyék

sétálna körül lábujjhegyen.

Ötvenöt napóra árnya

lassítaná az iramom.

A fejem alatt hant volna a párna

s egy diófa: az irgalom.

Ha volna életem, most várnék,

mint aki meg se született,

csak egy burokban száll még

a szeplős anyaföld felett.

Várnék, mert itt már senki se vár,

porban, havakban gázol,

viszi magával a lófogú halál

rémét s távolodik magától.

Úszhatna kastélyszemű hattyú

a félsötétben, le a Dunán,

kísérhetné ágyúszó s lassú

percekig hangzó szívrobbanás,

nem állna meg akkor se senki,

elmúlt a csodák napja rég

s el minden ádvent. Kis szentjei

tömegsírban foszlanak szét,

koporsó nélkül, mint a lepkék.

Haló poruk itt érzem ujjamon,

mintha virágport dörzsölgetnék

egy időzített tavaszon.

Ha volna életem, most várnék,

magamra várva itt a hegyen.

Ötvenöt karó-árnyék

sétálna körül lábujjhegyen.