Nyárvégi fáradtság

Elfáradtam, ahogy a kizsarolt föld is elfárad nyár végére. Suhanó nedveim cseppenkint szétgurultak, elpárologtak, s elvétve már csak egy kóbor madár köszöni meg, hogy ihatott belőlük. Nézem pihenő, kicserzett ökleimet itt a kerítésdúcon. Hantok? Göröngyök? Inkább apám fáradt arcára ismerek bennük. Kazalrakás után szokott maga elé meredni így, félholtan, mögötte aszályos ég és száraz villám. Ó, ezek a görcsös paraszti arcok, öklök, bálványképek, távol a puha ibolyáktól és távol a dús vizektől! Mintha baltával faragott emlékek gyűlnének körém mindig a nyárban s letűnt istenek emberei, kik egyenesen a Napból vándoroltak szegényen ide a földre kaszálni, tarlót törni. Eltűntek, meghaltak rég, de én velük fáradok el most is a fülledt kukoricásokban és a hangyabolyos réteken, ahol kasza vágja át a fölfújódott, kis tehénkék nyakát, kasza a szivárványt is. Állok a napon, keményedem és száradok tovább. A közelből egy megütött fa tompa nyögését hallom. Zene ez is! Zene, zene, fa-himnusz, melyet a föld fölött bujdosó csontok hallhatnak csak meg igazán.