Istentelen nyár

A kutya is csak áll, áll és liheg. Még elheveredni is lusta a bokor alá. Serceg fekete szőre és szálankint kunkorodik, mintha gyufaláng pörkölné meg a végét. Aszalódik a fű, a bodza, az árvacsalán, s bármerre nézek, mindenütt kis, fehér csontvázakat látok tántorogni a levegőben, s lehullott madarak szilvamag nagyságú szívét a porban. Feléd is félve nézek: zöld-e még szemed, s látni-e benne azt a mélyben csillámló kutat, mely a tengerek emlékével köt össze engem? Vagy ebben a goromba nyárban száradsz és sárgulsz már te is, mint az ereje szakadt akác, s kérges tilalomfa leszel lepkéknek, bogárnak?