Szécsi Margit emlékezetére
csak a halál játszott veled fogócskát, Margit. |
ejtettek válladra vörös kendőt. |
|
Ó, mennyi nagymenő cipőjén |
Mennyi hölgyike nyakában hósál! |
Pedig senki se tudott úgy a kocsmákban |
s a dicsőség felé száguldó vonat |
büféjében könyökölni, ahogy te tudtál. |
|
Magasan ácsorgó ujjaid közt |
lehetett volna madár-trombita, |
de te az Isten közelébe is |
|
Szobor és jácint egy személyben! |
női vitéz! Kit ha hétszer |
a lángoló rácsokon hétszer kinéz. |
|
Éltek itt királynők, kurvák, nagyszüzek, |
szerelmes malteros lányok, mezítláb |
lépegetve a talicska-padlón. |
Ha megszólaltak, elindult |
minden rajongó porszem a túlvilágra. |
visszatért minden tűzvész, gyöngédség, |
|
Bimbósodik a Nap, mint a te |
vadóc pipacsaid a dombon, |
ahogy a házasságtörő szenvedélyek. |
Mind a tíz szememmel egyszerre nézlek: |
féltékeny vagy-e rám, ránk? |
féltékeny-e a szélhámos halálra? |
Nem szólsz, csak mosolyogsz, |
mint a szavaktól eltiltott árva. |
|
|