|
Szécsi Margit emlékezetére
| csak a halál játszott veled fogócskát, Margit. |
| ejtettek válladra vörös kendőt. |
|
| Ó, mennyi nagymenő cipőjén |
| Mennyi hölgyike nyakában hósál! |
| Pedig senki se tudott úgy a kocsmákban |
| s a dicsőség felé száguldó vonat |
| büféjében könyökölni, ahogy te tudtál. |
|
| Magasan ácsorgó ujjaid közt |
| lehetett volna madár-trombita, |
| de te az Isten közelébe is |
|
| Szobor és jácint egy személyben! |
| női vitéz! Kit ha hétszer |
| a lángoló rácsokon hétszer kinéz. |
|
| Éltek itt királynők, kurvák, nagyszüzek, |
| szerelmes malteros lányok, mezítláb |
| lépegetve a talicska-padlón. |
| Ha megszólaltak, elindult |
| minden rajongó porszem a túlvilágra. |
| visszatért minden tűzvész, gyöngédség, |
|
| Bimbósodik a Nap, mint a te |
| vadóc pipacsaid a dombon, |
| ahogy a házasságtörő szenvedélyek. |
| Mind a tíz szememmel egyszerre nézlek: |
| féltékeny vagy-e rám, ránk? |
| féltékeny-e a szélhámos halálra? |
| Nem szólsz, csak mosolyogsz, |
| mint a szavaktól eltiltott árva. |
|
|