Szobor és jácint

Szécsi Margit emlékezetére

 
Téged mindig kihagytak,
kikerültek,
csak a halál játszott veled fogócskát, Margit.
Csak a börzsönyös erdők
ejtettek válladra vörös kendőt.
Ó, mennyi nagymenő cipőjén
csillámlott üstököspor!
Mennyi hölgyike nyakában hósál!
Pedig senki se tudott úgy a kocsmákban
s a dicsőség felé száguldó vonat
büféjében könyökölni, ahogy te tudtál.
Magasan ácsorgó ujjaid közt
a hosszú szipka
lehetett volna madár-trombita,
angyali fanfár –
de te az Isten közelébe is
inkább az elkárhoztató
füstöt fújtad,
nem a hozsánna-zsoltárt.
Szobor és jácint egy személyben!
Balassi kóbor lelkétől
női vitéz! Kit ha hétszer
körüláll a villám,
a lángoló rácsokon hétszer kinéz.
Éltek itt királynők, kurvák, nagyszüzek,
szerelmes malteros lányok, mezítláb
lépegetve a talicska-padlón.
Ha megszólaltak, elindult
minden rajongó porszem a túlvilágra.
De ha te szóltál,
visszatért minden tűzvész, gyöngédség,
minden álom,
vissza a házba.
Bimbósodik a Nap, mint a te
vadóc pipacsaid a dombon,
s kibomlik nemsokára,
ahogy a házasságtörő szenvedélyek.
Mind a tíz szememmel egyszerre nézlek:
féltékeny vagy-e rám, ránk?
féltékeny-e a szélhámos halálra?
Nem szólsz, csak mosolyogsz,
mint a szavaktól eltiltott árva.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]