Vasárnapi csendélet – asztallal, késsel

Mire hat nap után a hetedik, mint sisak nélkül bevonuló, fölmentő sereg, hozzám is megérkezik, ott fekszem rég kiterülve a hideg konyhakövön, s halántékomból, langyos vér helyett, csak fáradtság szivárog. Az arcomtól jobbra négyszögletes, fakó asztalláb meredezik. S balra: egy ölés után leejtett nagy kés. És mintha a közelből pulyka s lúdgége hiákolna, vagy egy selyembőrű kismalacé. De az is lehet, hogy nem ők, a gyönge állatok hörögnek rám, hanem a napok. A napjaim: hétfők és keddek s az elevenen megnyúzott péntek; a gólyalábú szombat, mely csánkig járt sűrű mocsárban és most nem tud fölröpülni. Minden megtörtént velünk újra, ami ma megtörténhet: tankok helyett harsány cirkuszos kocsik száguldoztak heteken át a városokban, és csak a hullaházak előtt álltak meg egy-egy pillanatra, hogy ne feledkezzünk el a félelemről. Még innen lentről, a konyhakőről is látom robogni őket. S látom a grimaszokat vágó bohócokat: fölhasadt szájjal magyarázzák, hogy semmilyen bűn nem érhet véget addig, amíg álmodunk csupán a gyilkosokról. De a magas házsorok csak a gúnyos nevetéseket visszhangozzák. Vasárnapi fejem ma megint olyan, mint a szekrényről lezuhant, kemény birsalma, mely saját súlyától hullana tovább. Le, még lejjebb egy szentséges űrbe, hol már asztalláb sincs, kés se, és kezek se, csak hang, csak sóhajtozások, csak elnyújtott harangszó s földi hangyák vonulását kísérő zene.