Februári látomás
Nagy László halálának tizenötödik évében
| Ki táncol a sírodon, László, |
| kora reggel? Zúzmarás tán még |
| a bokája is. A foga, a tarkója, |
| a másnapos ökle. De döngöli, döngöli |
| lábbal a bitang agyagot, mintha |
| a halántékod kellene neki. Mintha az a |
| szíved helyén kinyíló, másik űr, |
| melyben kökényszem-bolygók és |
| ezüst zsebóra-holdak keringenek. |
| Csupasz ágakon és finom ködön át |
| bámulom csak a kis duhaj sehonnait, |
| a temető parkett-táncosát: gajdol, |
| nyerít, csettegtet s csókokat |
| dobál a távolról figyelő varjúknak. |
|
| Még hosszú, nikotinos ujjai is |
| táncolnak vele a ködben. A lábra állt, |
| meddő giliszta – gondolom róla |
| megrendülve. Talán még a halálodat is |
| irigyli tőled s mézes, udvarló szavaidat, |
| melyektől a ruganyos húsú hölgyek |
| teje mindig megeredt… László, |
| hallod te egyáltalán ezt a hajnali |
| dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot? |
| A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék |
| tenyerekét? Vagy csak én hallom, én, |
| kinek naponta megüzenik a világ végét? |
|
|
|