A diók megremegnek

Itt ülök megint a mozdulatlan kertben, s nem várok többé soha tollpihék helyett sasokra, se késői föltámadásra. Jön, ami jön magától, jön, ami jöhet: reggel a gyors Nap, magasan repülő fejszékkel az erdők felé, délben Délről egy fojtott sóhaj, mely a világűr gyomrát is megremegteti. És jönnek persze fecskék is magányosan, magasra tartott ujjaim között ügyesen átrepülnek, mintha a Gibraltár-szoros tűfokán szállnának át a végtelenbe. Csoda! csoda! – ujjongtam volna régen magamban, de már csak hallgatok, mert tudom, hogy minden tünemény itt a képzeletem folytatása. Talán az erős és a szilaj fény is az. Talán a fák is. Fölállok, megpaskolom őket, mint jó lovak nyakát. A diók megremegnek, mintha mindegyik az én zöld szívem volna, melyekről már semmi, semmi, még a végzet se tudna külön dönteni.