Füvet szakítok ketté

Sétálok-bétálok a kertben, s nincs kicsi domb, ahova lecsücsüljek. Csak hegy van, csak hegy, árvalányhajjal és lepkékkel benépesítve. Istenem, Isten, hát ezt is megértem! Ülhetek magasan itt a közeledben, s füvet szakítok ketté. Füvet és világokat. Egyik felén a sárgarigók és a mindig rügyező gonosztevők sürgölődnek, a másikon, akik gyufaszálként is égni tudnak. Meg akik elárulják őket. És akik meg is ölik. Gyalázat, bizony, gyalázat: ez lett a zöld, a kék, a vörös örvénylésű remekműből: vizek és szétszakadó kövek drámájából, ez, ez az idegsorvasztó keveredés, ez, ez a mocsárral összeházasított emberiség. Jól tudom mégis, hogy nem ordibálsz az égből, sem az agyaghegy belsejéből, mint fogatlan, kérges kocsmatöltelék. És hogy tudsz várni kemény türelemmel, várni itt velem hosszan a hegytetőn, füvek zöld vérével jelölve meg a homlokom.