Fülcsöngés

Csöng, csöng a fülem, mint szegény Aranyé, hajnaltól éjszakáig. Távoli köszörűkövek és disznóölő kések nyiszognak tán nekem is egyfolytában? Vagy csak a testembe befalazott tücskök sírnak fejhangon? Kiért? Miért? Magukért? Értem? De mért ne lehetne ez a kitartott, örök hang bennem az elevenen széttépett balladáké és országoké? Hányszor ott álltam közel a vérengzés színhelyéhez, romok és testek halmazában, amikor nyüszítenem csak belül magamban s némán lehetett. Hallotok-e néha magatokban is ilyen hangot, szonetteket és kulcscsomókat csörgető barátaim? A fákban béke van, tudom; a halakról lekotort pikkelyek is tompán hullnak a homokba, de fönt, magasan, mintha jégvonatokba zsúfolt szívek, kezek és hajak suhognának. Csöng, csöng a fülem, mint szegény Aranyé. Látom félrefordított arcát, vár a csöndre. De nincs többé magányos, földi csönd. Nincs többé magányos kiáltás se. Az eperfa lombjában is ott zúg, süvít az űr, ott, ott a halálon túli zene.