Ólomkatona

Kilép egy csontos férfi a tömegből, rám néz és azt mondja elsápadva: hiszen te ólomkatona vagy, a világ minden fáradtsága benned és rajtad! Rámosolygok, ahogy a szem alatti, kék gödrök tudnak mosolyogni. Igen, az vagyok: ólomkatona, a gyűrött szárazföld és a megülepedett hamu tengerésze. Nem tudtad, hogy már évek óta fehér sóágyban fekszem, és társaságomban csak vasláncok, csigakötelek alusznak összetekerőzve, mint a kígyók? És azt se, hogy nem én játszom a széllel, a fűzfavesszőkkel s a falakon átgyalogló tankokkal a tavaszban, hanem mások játszanak velem, mintha az ide-oda taszigált népek hunyója volnék? Mások, kiket vadszőlőlevelek takarnak el előlem s gitárnyakak, és mesterséges felhők már kora reggel?