Lélek és víz

Elmaradtak a rímek mellőlem, mint az egymást is megbámuló lányok. El, mint a váratlan és titkos ölelkezések kölcsönkapott, paradicsomi szobákban. Sort sor után rovok csak ingerülten, mintha méregerős vadkávét innék. Sort sor után, felelgető harangkondulás nélkül. Régente még a babiloni zsoltárok is rímeltek nekem: összecsattantak, mint az elhajított, szárnyatlan kő és bikahomlok. Ma csak a kongresszusi paloták suhanó, zárt üvegfelvonói nézik messziről egymást gyanakodva, mint akiknek egymáshoz semmi közük. S a levegőben is külön nagy szemgolyók forognak árván s eltévedt, hosszú szempillák szarajevói gyászfátyolként. Ki tud és ki mer ma szégyentelenül kiállni fölhólyagosodott ajtaja elé s várni szívdobogva, hogy egy diólevél arcába hulljon, vagy megpihenni nagy vizek mellett, mint régi vándornépek, hogy lélek és víz egymásnak válaszoljon?