Október végi este

Szép, hideg este van. Most gyújtja meg a csősz a letarolt, száraz kukoricatáblát. És elindulnak lassan a tüzek a Duna felé, mint amikor földig érő, sárga ruhádban bálba indultál te is. Hegedű, dob, klarinét sehol. Csak valami hang suhog, súrlódik fölöttem az estben, mintha rám hagyott, nehéz hajadat most vonszolnák felhők mögé éteri vadlibák. Megállnak a neszre az őzek is hallgatózni. Kitágult szemükön csakugyan te vonulsz át. Most sétálsz ki a kórházból végleg, álruhában, és a halált most hagyod ott magad helyett az ágyon. Nincs tó előtted, nincs kő, nincs vihar, ijesztő birsalmahegy a temető felé kanyarodó úton. Szabadon lépkedhetsz a jegenyék közt, mint gyújtatlan gyertyák között a katángszemű, idegbeteg asszony, aki ha közeledett is – távolodott. Szép, hideg este van. Kristályos, kék, október végi este. Sárgán villog a kukoricaszár-tüzektől megriadt fácánok szeme a dombtetőről. Sárgán a megmaradt diófalomb a közelemben. Behúzódom alája dideregni.