Bolyongás egy hajdani pártházban

Ajtók nyílnak ki előttem újra, s nagy, szürke termeken lépkedek át. Ismerős minden: a küszöb, a csillár s a történelmi freskók is ismerősek. De a zugokban itt-ott letördelt kezek rémlenek, poros vallatólámpák s kifakult vér a padlón. Nem értem: hogy kerülhetett ide vér? Hogy kerülhettek ide madzaggal átkötött herezacskók? Amikor fiatalon itt jártam rég: bojtos selyemzsinórok lógtak a függönyökön. Mi történt közben? Benépesültek a sarkok, az ablakmélyedések, a mahagóniasztalok alatti, nagy szakadékok testcsonkokkal? Bárhová lépek, most látom csak, hogy a fölmagasztalt falak közt nincs talpalatnyi hely sem, ahol ne követtek volna el bűnt a képzeletem ellen. Nincs egy ártatlannak megmaradt, faragott dísz sem a szekrényeken. Te árva Isten, a metszett kristálypoharakból törpe hóhérok ittak itt is; vedelték a vodkát éveken át, és énekelték a rekedt malachimnuszokat vörösödve. Padló nyög, ajtó csattan – idegen álom darázslik körül? Vagy csak a sokszor megfélemlített test késői képzelete? A megkoronázatlan tanúé, ki a bűnösök helyett is bűnösnek magát hitte? Kintről jegenyefenyegetést hallok, s bent egy elszabadult óra üt huszonötöt. Ki tudja, milyen időszámítás kezdődik újra holnap?