Repülés tízezer méter fölött

Csak egek, egek, csak kétségbeejtő napsütés körös-körül s Grönland visszfényei utazó arcodon. És felhők, felhők mindenütt Isten elhagyott játszóterén. Sehol egy mocorgó ruhadarab, faág, egy szalmaszál, egy sírkereszt, sehol egy őrülten forgó vonatkerék a levegőben, hacsak ebben a versben nem, amely jön velem hét órája. Nem hallod? Dong, mint bogár a szőlőhegyen. Vagy mint darázs a kőtemplomban. Az előbb még ott billedezett a repülő szárnya végén, most folyócsobogást utánoz itt a magasban. Ha elhessentem is, visszaszáll s gesztenyelevél-álarcban kutyorodik oda öledbe, mintha ősz volna Esztergomban, kora ősz, leveleket hullató délután, amikor versek nélkül is csak a te kigúnyolhatatlan költőd vagyok ott a dombok között, lassan sárguló fák, fények lovagja, s a karcsú repülőkön nem én vitetem magam világgá a világ fölött; nem én, akit már minden útja az utolsóra is figyelmeztet: Tudod, hol járunk? Nem? Én sem. Lehet, hogy egy délre sodródó hattyú szívében?