A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova menni: se dísztermekbe, se a politika csarnokaiba, se tengerpartra. A római Kolosszeum nekem elüszkösödött napraforgó s London lámpaoszlopai kinyűhetetlen gazok. Itt még a megcsavarodott fűszál is elevenebb: susog a szöcskéknek, a hason csúszkáló kutya halántékának. Hát még a kosbor, a vadszegfű, a vadmák! Versenyt pillangóznak a fehér selyemlepkékkel, körre kört, és versenyt a halállal. Amit látnom kellett eddig a földön, mindent láttam: országok színes legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban, s celofán-zörgésű városokat. De a füvek szívét s az árnyékok szívét soha. A mindennap meghaló Istenét sem. Ha megint elmennék innen, tudom, örök dolgokat veszítenék. Seb lennék, amelyet elkapartak, seb lennék, amely boldogtalanul utazik, seb, amelyben szétlőtt faluk árvái harangoznak. Sarolta napján mellemre ejti fehér tányérját a bodza. Belecsöndül csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt a hullámokban szétgyűrűző hangot s a gyalogos rózsabogár dúdolását.