Csöndélet otthoni kamránkban

Itt támaszkodom a falnál órák óta s a liszteszsák amott. Ó, ez a vaksi kamra lehetne börtönöm is! Füstszagú rúd feketedik a fejem fölött: sonkák, kolbászok elárvult helye. S micsoda ablak néz rám! Egy jól megtermett sas is úgy férne csak be rajta, ha levagdosnák a szárnyait. Hát ide sóvárogtam én haza, ide csikorgó városokból s az utcák magasában röpülő szemét tüntetéseiből? Ide, az egérhúgyos lukba, meszelt falak és fojtó rozsillat örököse? Igaz: az esti lókantárokon itt jött föl nekem legelőször a csillag, a Hold s az első háborús bajnét is itt lógott fenyegetően fölöttem, mint zsaroló, kis istenek kardja. Borzongani és nem félni itt tanultam meg később ebben a sorvadásos zugban, hová az útonálló villámok be-benéztek. Feküdt itt halott katona, kitüntetés-sebbel a torkán s géppisztollyal legyilkolt disznó. Feküdt egy összeaszott, elmagányosodott sógor is, kit a háború hagyott özvegyen Ha tudnék, elmozdulnék a faltól, el, egész testsúlyommal, de itt marasztal valami múltbéli múlt, dacoló halántékfény és szivárgó anyasírás. És szeretem is ezt a vérrel megszentelt helyet, ezt a magára maradt, paraszti jósdát, ahol a fülledt liszteszsákból egy ráncos arcú, fehér angyal is kiléphetne – Megbámulhatnánk egymást hosszan, mint borostyánkőbe dermedt denevérek.