Hattyúkkal, ágyútűzben, 1994

Látom a szemeket

Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák,

látom őket, mintha visszapillantó tükörben

állt volna meg bennük az idő.

Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak

a körutak kusza forgatagában,

de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente:

kik vagyunk? hova sietünk?

s kinek a világát nézzük mi napról napra?

Látom a szemeket, látom a vért is bennük,

a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel,

a megfegyelmezett márványerdőt

s a golyók villámló emlékét

egy csömörödésig újraképzelt háborúból,

s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt?

hány hóesés? hány beszegetlen, júliusvégi éj?

hány földúlható fény- és lombkazal?

Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek,

föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak,

mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok.

Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot,

csapkodja föl a világ füstjét

s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan:

van-e még föld a földön kívül?

s szép, céda holdak – vagy már csak űr van?

Látom a szemeket, s magamat látom bennük:

egy másik szem hiányát, mely összekötne

engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal.

Mozdulna csak s én mozdulnék vele

észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt

városok héja alól el az éjszaka csúcsáig,

hol két szem nézné betelve egymást,

két szem: egymás megistenülő vendégei.

Lassú, májusi eső

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük

szép rejtekhelye is látszik.

Elsistereg egy-egy villám is néha.

Veszett fejjel a halálba rohan.

A féltékenykedéseim cikáztak

rajtam át így, még ifjan

s bután, amikor minden szerelemben

a világ elvesztésétől féltem.

Ma már nem féltek semmit és

nem félek semmitől. Túl sok

háború volt az életemben, túl sok

álmatlan év és töredék-szerelem.

Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,

de én az erdők tüdejével lélegeztem.

Ha múltamra gondolok, hány ilyen

eső szakad! Hány apró láncszem

Isten ujjai közül! S nemcsak a

tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.

Halottaim fényes homlokán, amelyek

mint a megállt órák, számonkérően néznek.

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük szép

rejtekhelye is idelátszik.

Húsvét után még egyszer húsvét

Benő a fű, a repce, a paréj.

Közülük pislogok ki,

mások kedve miatt

ebből a gyilkos nyárból.

Fönt, a helyemen, vércsék köröznek büszkén,

mályvaszínű májuk hízik a kárörömtől.

Valamikor a húsom is lobogott,

nemcsak a hajam. S nem féltem

magamat eladni

egy-egy virágáruslánynak.

És most fülbemászó hangyák járnak keresztül-kasul rajtam,

s hallom, hogy csöndben énekelnek.

Nem, nem. Inkább a néma por öle

vagy a kegyetlen föltámadás:

húsvét után még egyszer húsvét!

Kések, virágok az ujjaim közt

s fűszálként fölmagasló templomtornyok,

melyek itt a kertemben is az égig nőnek.

Gyertek el hozzám, akik minden életemet

ismertétek, és érintsetek meg, mint egy falevelet.

Nem vagyok nála több,

de nem vagyok kevesebb se:

susogok, lengek, megtanítom újra beszélni magam:

a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet.

Jönnek a gyerekek

Jönnek a gyerekek, jönnek favirággal,

fújja őket a szél.

Szegények, mint én voltam valaha.

Gyűrött zoknijukat ők is

az angyaloktól örökölték.

A fiú arcán kék folt,

a lányén tulipán-tűz.

Mintha mindkettőjükben

én közelednék magamhoz öntudatlan.

S jó elképzelnem,

hogy a semmiből indultam el én is,

kicsin, soványan tüzelő sebhelyekkel.

A semmiből, amely csak lélegzeni

és gyűrődni tudott körülöttem,

amely csak fényleni,

mint rengeteg porszem

és kavargó madárszem.

Jönnek a gyerekek, jönnek favirággal,

fújja őket a szél.

Hozzák magukban márciust:

elárverezhetetlen, zöld örökségüket.

Szemhéjamon át lépnek be életembe.

Testszagukon megérzem a legelső istenekét.

Életrajzi töredék

Egy horpadt, öreg zsidónál laktam

a Csengery utcában, ötvennégyben.

Agglegény volt, bánatos, fóka-szemű.

Az utcalányok Gézukámnak hívták.

Füst, füst és nagykabátos varjak

jártak csak hozzánk vendégségbe

meg a kövér Margot-ra emlékeztető macskák.

Őt a reménytelenség, engem a remény

hajtott föl Pestre s félúton találkoztunk.

Pedig ha akkortájt ujjat mozdít:

rozsdavörös kézzel és oltottmész-egyenruhában

visszalopóznak hozzá halottai

s kinyitnak előtte minden ajtót.

De intés helyett vásott cipőit

nézte inkább az ágya előtt,

mintha egy mindennapi tömegsír száját nézné.

Tudtam, ha dúdol, ordítani szeretne

és szőrös Ézsau-kézzel leszaggatni a lombokat.

A Hunyadi tér ilyenkor gyorsan besötétedett

s a kigyúló lámpákból riadt ökörszem-csordák

menekültek sikongva Ukrajna felé.

Ha matróz lettem volna,

ha pap, ha Isten,

nem osztja meg a szobáját velem,

de mert verset írtam egyszer a sóról,

mely kiült kézfejemre, mint tenger sirályai a sziklafokra,

máris halhatatlannak látott

és főzte nekem a teát sípoló teafőzőn.

Élő társa voltam, de én voltam

minden halottja is. A fojtogató angyalok öccse.

Loboncos, nagy hajamban jobban bízott,

mint Sámson a magáéban.

Csámpás ikerpár: gyakran ácsorogtunk

együtt a Hősök terén, még bejegyzetlen

áldozataiként az elárult jövőnek.

Néha egy hattyú sántikált felénk

a városligeti tó fái alól,

és bal szeméből vér csurdogált

a koszos kőre.

Csöndélet otthoni kamránkban

Itt támaszkodom a falnál órák óta

s a liszteszsák amott.

Ó, ez a vaksi kamra

lehetne börtönöm is!

Füstszagú rúd feketedik a

fejem fölött: sonkák, kolbászok elárvult helye.

S micsoda ablak néz rám! Egy jól megtermett

sas is úgy férne csak be rajta,

ha levagdosnák a szárnyait.

Hát ide sóvárogtam én haza, ide csikorgó

városokból

s az utcák magasában röpülő szemét

tüntetéseiből?

Ide, az egérhúgyos lukba,

meszelt falak és fojtó rozsillat örököse?

Igaz: az esti lókantárokon

itt jött föl nekem legelőször a csillag,

a Hold

s az első háborús bajnét is itt lógott

fenyegetően fölöttem,

mint zsaroló, kis istenek kardja.

Borzongani és nem félni

itt tanultam meg később ebben a sorvadásos zugban,

hová az útonálló villámok be-benéztek.

Feküdt itt halott katona,

kitüntetés-sebbel a torkán

s géppisztollyal legyilkolt disznó.

Feküdt egy összeaszott,

elmagányosodott sógor is,

kit a háború hagyott özvegyen

Ha tudnék, elmozdulnék a faltól,

el, egész testsúlyommal,

de itt marasztal valami múltbéli múlt,

dacoló halántékfény és szivárgó anyasírás.

És szeretem is ezt a vérrel megszentelt helyet,

ezt a magára maradt, paraszti jósdát,

ahol a fülledt liszteszsákból

egy ráncos arcú, fehér angyal is kiléphetne –

Megbámulhatnánk egymást hosszan,

mint borostyánkőbe dermedt denevérek.

Kerékpárversenyzők

Hova suhantok, szilaj biciklisták,

ebben a szeplős őszben?

Gesztenye potyog elétek az útra

s balkáni golyó.

Vadul forognak kerekeitek,

mint ez az eszelősen fölpörgetett század,

s amerre elrohantok,

küllők darálják le sorra

a pompás temetőket.

Tudjátok-e, hogy nincs többé

békemenet és békeverseny?

Nincsenek nyakba akasztható babérkoszorúk

tengerig ellebegő szalagokkal,

csak bombatölcsérnyi

mély sebek varasodnak

az utak mellett fölsorakozó emberszemekben,

s a megbarnult réteken is,

ahol kiirthatatlan álom körözteti

a félrebillenő repülőket.

Lassítsatok le, hajrázó fiúk,

ti zöld és sárga inges idegenek.

Lélegzetetek fehér páráját

ne hurcoljátok el háborús tájra.

Szép, barna szemek a

hulló gesztenyék:

meleg barnák, mint ajtót nyitó,

érett asszonyok szeme.

Én velük láttam eddig minden őszt,

minden fogyatkozást az aranysujtásos dombokon.

Özvegy nők táncoltak

Micsoda korszak volt ez a mienk!

Micsoda század! Özvegy nők

táncoltak egymással a bálban

szomorún mosolyogva, harsány zenére.

Laposak voltak, akár a téli csókák,

és kövérek, akár a dagasztott kenyér.

Néha meg-megbillent mögöttük

az üstdob réztányérja,

mint a teli Hold,

mikor katonatemetők fölé csusszan.

A termekben már nem jajveszékelt senki,

csak a villany aludt el többször.

Járták az özvegyek így is,

járták sötétben,

járták elvásott szandáljukban

és cipőjükben,

nyögött alattuk az olajospadló szaggatottan,

nyögött, mintha gazos árokban

egy hasba lőtt férfi nyögne.

Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben,

ha már a szemetekben is tél van, hófúvás

és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.

Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók

szűk rekeszében ott esetlenkedik

közöttetek a halál, de ti már őt se

veszitek észre, mint akik eladták

szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk

együtt. Mind a húsz körmünk

kint éjszakázott a hortobágyi hóban.

Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők

bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan

s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal

tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.

A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült

forradalmak hevernek temetetlenül –

S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.

De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás

fényébe kellett volna odaállnunk

egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal

csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket

ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön

a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,

próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt

hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának

bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Zörög az újság

Zörög az újság, mocskolnak megint.

Fizetett, nagy köpködők céloznak meg

bátran maguknak. Nászi düh vagy halotti

tor mámora tört ki rajtuk: gyönyörrel

ordibálják, hogy az elaltatott

kígyót én rejtettem el a szétdöncölt

virágcsokorban, én, én az epres tálban is.

Ma még csak sima cselszövő vagyok

nekik, jégtűkkel alvó vezér, háborúk

megtervezője, hattyúkkal ágyútűzben,

de holnap már, mint csapongó tolvaj,

lopni is fogok: pénzt, harangot, kegytárgyat,

makarónit s égen nyargaló kiscsikót,

mert odáig is fölér a kezem.

Hajrá csak megiramodó képzeletű macskajancsik,

elő a bűneimmel! Hadd tudjam végre,

mi lappang rejtve bennem: a paplanos

szerénység alatt micsoda villoni merényletek!

De vigyázzatok: az ócska vér és az ócska

arany egybejátszatása hamar elunalmasul

a pestises hírekben, s izgatószernek

már csak a nők maradnak, a nők: a falhoz

szorított tomporok s a martinival lelocsolt mellek!

Vagy ők már rég kipusztultak belőletek,

mint a mocsári tölgyek a Hortobágyról?

Ki – még a látomásaitokból is?

Ne tudjátok meg soha, mocskoló jótevőim,

micsoda édenkertekbe járok még ma is éjszakázni,

megmenteni tőletek magam s nézni alulról

hosszan az átvilágított jegenyék csúcsát.

A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,

nem ugrál már alattuk rigó.

Átlátni ágaik közt,

mint rommá lőtt házak falán.

Sehol egy harsány szüret, kádkongatás,

sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök,

csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból.

A fecskék elmentek rég,

koporsókat vittek magukkal,

mert ismét túl sok a halott körülöttünk,

túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús

kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól –

Úristen, mit kezdesz te a Délre

vándorló kezekkel s koporsókkal?

Évszak évszak után hasonlik meg

szemünk láttára önmagával. Rozsdás

avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk.

Kószál az édes bánat az Adriától

föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől

a sínylődő somfák övezetéig, de mi már

nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni.

A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi

arra, ami vesztébe sodorhatja.

Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük?

S megremeg-e bőrük kezemtől,

mint megszelídített csikóé? Vagy már

csak rossz emlékeink ők is,

akár a múzeumokba behurcolt századok?

Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?

Kemény játék, felnőtt bújócska

vagy álarcosbál a halottasházak közelében?

Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó

előtt huszonhét lepke szárítkozik.

Van-e még hátra valami csoda,

mely igazolását keresi bennem,

hogy porral s lepkékkel együtt

még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli

szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.

A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –

Van-e még hátra valami gyámolító,

asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,

hogy egyszer még második pokoljárásom

is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek

lennem negyven év lágerében, de erősnek,

mint most az összemaszatolt remény urának.

Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,

idegbeteg violákkal, akár a délvidéki

menekültek, akik elhagytak mindent,

csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig

járatom szemem: hol villan meg

az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is

megfordulnak? Talán egy rigó szemében?

Egy égre fölcsapódó, női sálban?

Talán az alvajáró, temetői porban,

mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

Párbeszéd tükörben

Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit.

A ferde síkok és a ferde szobasarkok

illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott

hattyúként lógó törülközők.

Hol van, hol keringőzik most az a sok

epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel

táncolt el gyakran ablakod előtt,

míg te éjszakáról éjszakára Istennel

verekedtél? S hol az Adriai-tenger,

mely szép fogait mutogatta neked

Duinónál? Volt, nincs. Most olyan,

mint egy zárkózott, férjes asszony,

ki csak álmában merne rád mosolyogni.

A csont roskadt meg benned? A hús,

az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó

szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős

bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta

eddig világodat? Arcod mellett a polcon

borotva alszik: fölhúzott térdű kés.

Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is.

Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni

hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább

mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész

közepét. Maradék végtelenséged még ott

örvénylik benne, mint megfeszült

pupillában a reggeli világosság.

Kárhoztatás

Mindig ünnepélyesebb voltál,

mint ahogy kellett volna.

Orgonát hallottál szólni ott is,

ahol csak a sötétség

tömörödött összébb,

vagy egy megrendült tölgyfaerdő.

Nyomultak a szálkák rajokban szíved ellen:

kések és tőrök szikár előőrsei,

de te csak legyintettél:

majd ha a hadsereg jön,

majd ha a fejruhás,

fekete kommandósok.

Aki jól szeretett, tudd meg, szerette volna,

ha a harag napján

s a megrohasztott almák ünnepén

pálcát is törsz és csontot is,

és ha meg mered kővel dobálni

a rád kíváncsiskodó ibolyákat.

Még most se késő!

Nemcsak utolsó szó – utolsó élet is van!

Utolsó kártyaütés! Minden szavad mögött

visszafogott tornádók dobrokolnak,

megőszült, nyüzsgő katicabogarak

és testeddel együtt ébredő fegyverek.

Mersz-e még utoljára reménytelen lenni,

miként Isten,

vagy egy mosolygó fenevad?

A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova

menni: se dísztermekbe, se a politika

csarnokaiba, se tengerpartra.

A római Kolosszeum nekem elüszkösödött

napraforgó s London lámpaoszlopai

kinyűhetetlen gazok. Itt még a

megcsavarodott fűszál is elevenebb:

susog a szöcskéknek, a hason csúszkáló

kutya halántékának. Hát még a kosbor,

a vadszegfű, a vadmák! Versenyt

pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,

körre kört, és versenyt a halállal.

Amit látnom kellett eddig a földön,

mindent láttam: országok színes

legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,

s celofán-zörgésű városokat. De a füvek

szívét s az árnyékok szívét soha.

A mindennap meghaló Istenét sem.

Ha megint elmennék innen, tudom,

örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,

amelyet elkapartak, seb lennék, amely

boldogtalanul utazik, seb, amelyben

szétlőtt faluk árvái harangoznak.

Sarolta napján mellemre ejti

fehér tányérját a bodza. Belecsöndül

csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák

lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt

a hullámokban szétgyűrűző hangot

s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

Reggeli ébredés

Jó reggelt! – köszönök neked ajtót nyitva,

s köszönésemmel

betódul szobádba a bodzaillat

s a százfajta fű közül a kakukkfűé.

Íme, az új nap vendégei! – ébresztgetnélek

tovább játékosan

a küszöb fölötti ragyogásban,

de látom: szemed zöld képernyőjén

ott dülöngélnek még álmaid:

egy szarajevói lovas kocsi, megrakva halottakkal,

s egy gyalogló, égő gyertya a kocsi után.

Hideg fut végig rajtam: álmodni

ilyen megrendezhető rémségeket

én szoktam csak,

mint hajótöröttek hulláival jóllakatott

tenger.

Lehet, hogy lassankint

már az álmainkon is osztozkodunk,

akár a lábunkon, kezünkön?

s átsiklunk egymás mélységeibe

úszva, lebegve, csukott szemmel,

anyaszült meztelenre vetkőztetett idegekkel?

Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.

Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.

Azt akarom: maradjon minden így,

derengésben, ahogy az ég akarja.

Elnézem néha

Jön és jön vele az esztergomi napsütés is

húsz lepke hátán. Egy egész jegenyesor

Kolozsvárról s tizenkét harang.

Mert ott akarnak lakni, ahol ő nyit ajtót

és ő mosolyog az érkezőre.

Elnézem néha: mulatozó darazsak közt

röpköd keze, mintha üvegvonóval hegedülne

nekik a nyárban. Nem tehetem meg,

hogy ne felejtsem rajta a szemem,

s ne felejtsem rajta az életemet.

A rossznyelvek közben azt susogják, hogy mint

minden nő, bűnös ő is: világot akar magának

társul: utazó porszemet, házat, nyugágynak óceánt.

De ha sétáló árnyékomat vele látnátok mégis

fölvonulni a hegyre: bocsássatok meg minden szeretőnek.

Repülés tízezer méter fölött

Csak egek, egek, csak kétségbeejtő

napsütés körös-körül s Grönland

visszfényei utazó arcodon. És felhők,

felhők mindenütt Isten elhagyott

játszóterén. Sehol egy mocorgó

ruhadarab, faág, egy szalmaszál, egy sírkereszt,

sehol egy őrülten forgó vonatkerék

a levegőben, hacsak ebben a versben nem,

amely jön velem hét órája. Nem hallod? Dong,

mint bogár a szőlőhegyen. Vagy mint

darázs a kőtemplomban. Az előbb még

ott billedezett a repülő szárnya

végén, most folyócsobogást utánoz itt a

magasban. Ha elhessentem is, visszaszáll

s gesztenyelevél-álarcban kutyorodik oda

öledbe, mintha ősz volna Esztergomban,

kora ősz, leveleket hullató délután,

amikor versek nélkül is csak a te

kigúnyolhatatlan költőd vagyok ott

a dombok között, lassan sárguló fák,

fények lovagja, s a karcsú repülőkön nem én vitetem

magam világgá a világ fölött;

nem én, akit már minden útja

az utolsóra is figyelmeztet:

Tudod, hol járunk? Nem? Én sem.

Lehet, hogy egy délre sodródó hattyú szívében?

Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:

időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen

délutánját. A lecsupaszított,

téli erdőt, amely messziről óriás

sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,

a szánalmas pénzt is, mint aki

Szent László kezével aranyat osztogat.

Nevettek is rajtam sokan, akár egy

hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért

jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek

reggel és este; jöttek megfeketedve

a félredobált vasúti talpfák közül,

a városi neonlepkék színes csődületéből,

jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,

nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.

Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.

Egy szépreményű, független lator, aki

irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,

de egyszer még kitüntetett helye lehet

a Golgotán, és el lehet majd nevezni

róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló

mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még

valaki, aki effélékre is gondol.

Csupa barbár remény és csodaváró óra

ketyeg mögöttem, mint fának rohant

autó sértetlenül maradt órája. De hol

keressek most magam helyett egy jól látható

istent, egy kinevethető ősbolondot,

aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,

a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket

és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott

novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

Semmi se jó

csonka szonett

Semmi se jó: az alvás se, a fény se.

A boroktól is csak a megrozsdásodott

nádas zúg felém, vagy az a vércse-

banda, amely útonállóként folyton ott

ólálkodott szűk udvarunk fölött.

A múlt se jó, s az emlékek se jók már.

Lassú hintókon hozza Isten a ködöt,

hogy énekeljek én is a ködben.

De hogy kinek, azt ő se mondja meg.

Nőket sorol, öröklét-ízű nőket,

akik ágyamba visszatérhetnének,

kezükben egy-egy árvízi csokorral.

De aztán legyint: hagyjam őket is.

Az elmúlással ők is rosszban vannak.

Hol maradnak megint a jobbak?

Csonka szonett

Hol maradnak megint a jobbak:

a suhantató agyúak, a szentek,

a félőrült föltalálók, akik a Holdnak

zöld hátú, fényes bogarakkal üzengetnek?

Tán ők is, mint a selyemhercegek,

szigetek és tengerek közt csatangolnak?

vagy görög romokkal hálnak, istenek

lusta szemhéja alatt?

Miért nem itt isszák sörüket az ól

fala mellett, ahol a gyászoló kutya

egy lángész koponyáját őrzi? Itt, itt, ahol

a szívek naponta hanyatt esnek,

és halál-ábécét tanul a

porban a gyerek költőktől s bolondoktól?

Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!

Lassulj le végre halálod előtt.

Mindenütt találsz egy borzongó fát,

melyben az erdő mozdul,

s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.

Látod: szemek rohannak Észak felé

és Dél felé. Hangárok párkányairól

himbálódzó harangra ugranak át,

onnan toronyházakra s az égbe

gyalogló temetői menet koszorúira,

mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet

hajszolnának; mintha egy anyacsókot.

Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön

látni, hogy már hazájuk sincs,

csak az a horpadozó szemüreg,

csak az a befelé keskenyülő térség,

hol vörös, kék s szürke foltokban

hal el a világ. Őket követnéd?

Az örökké éhes és örökké

kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság

vértanúit? Lassulj le inkább, mint a

páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.

Fejed hullámzó billegésével századok

mozdulnak majd egy ütemre. Egyik

század a sikolyoké, a másik a szerelemé.

S így lépésről lépésre minden a tied

lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,

robajos alagutak. És ráérsz majd

átölelni a pihenő hegyeket is,

mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

Bolyongás egy hajdani pártházban

Ajtók nyílnak ki előttem újra,

s nagy, szürke termeken lépkedek át.

Ismerős minden: a küszöb, a csillár

s a történelmi freskók is ismerősek.

De a zugokban itt-ott letördelt

kezek rémlenek, poros vallatólámpák

s kifakult vér a padlón. Nem értem:

hogy kerülhetett ide vér? Hogy kerülhettek ide

madzaggal átkötött herezacskók?

Amikor fiatalon itt jártam rég: bojtos

selyemzsinórok lógtak a függönyökön. Mi történt

közben? Benépesültek a sarkok, az ablakmélyedések,

a mahagóniasztalok alatti, nagy szakadékok

testcsonkokkal? Bárhová lépek, most

látom csak, hogy a fölmagasztalt falak közt

nincs talpalatnyi hely sem, ahol

ne követtek volna el bűnt

a képzeletem ellen. Nincs egy ártatlannak

megmaradt, faragott dísz sem a

szekrényeken. Te árva Isten, a metszett

kristálypoharakból törpe hóhérok

ittak itt is; vedelték a vodkát éveken át,

és énekelték a rekedt malachimnuszokat vörösödve.

Padló nyög, ajtó csattan – idegen álom

darázslik körül? Vagy csak a sokszor megfélemlített

test késői képzelete? A megkoronázatlan

tanúé, ki a bűnösök helyett is bűnösnek magát hitte?

Kintről jegenyefenyegetést hallok, s bent

egy elszabadult óra üt huszonötöt. Ki tudja,

milyen időszámítás kezdődik újra holnap?

Durcás óda a pompei katonához

Kis, ostobácska pompei hős,

hány isten mellé fektettek oda

nagylelkűen, melleden a Vezúv

nyalka virágcsokrával? S hány behorpadt

mellű szentet lökdöstek mögéd a sorban?

Gondold csak el: még merev és cingár

kisujjad is halhatatlanabb, mint az én

tízezer csonka napot, csonka éjt és

tízezer temetőt cipelő koponyám! Híres vagy,

pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg

őrhelyeden, nem úgy, mint mások. És akkor is

a mindenség öröme közben. Narancsfagally,

pálmalevél és hömpölygő parázs folyt körül

lakodalmi menetben. Körülöttem viszont

újra meg újra megbüdösödött, háborús nyál

kavarog zölden, hadsereg-ürülék és

fuvola-mocsok. Megszökni előle? Hova

s hogyan? Már a hegycsúcsok és a sófehér

égitestek is fertőzöttek. Látom esténkint:

zsoldosokat toboroznak a baglyok,

hogy elállják az utakat arrafelé.

Aludni, aludni

Aludni, aludni, mindegy, hogy hol:

templomküszöbön, árokban, padon, gazban,

nagy lapulevelekkel az arcomon

vagy a mélyre ereszkedő éggel.

Zöröghetne a nyár fülem mellett,

mint száradni kiakasztott lóbőr,

zöröghetne kútlánc és vonat,

az ingyenkonyhák minden tányérja, vasfazeka,

s közben én csak süllyednék alá

abba a vízmélyi, csöndes tompaságba,

ahol zajtalan ajtók és eldobott ingek lengnek,

halottaim gyapjúsálai. És senki se

kérdezné tőlem: honnan, hová? Senki,

hogy mért járok évek óta összeszorított

szájjal a szerencsétlen, kis győztesek közt,

mint favágó a temetőben? Senki,

senki, hogy élet-e most az életem

vagy büntetőtelep? Hullna, potyogna

fölém körtelevél, körte és margaréta,

elejtett gyűrű, elejtett kéz és zsákdarab,

mint halottra göröngy. Talán hullámos

homok lenne az ágyam, talán

gyötrető kavics. És lecsukott szememben

aludnának a vérágak is szelíden, hosszan.

Még a költők sem

Annyi a vers, mint sétálóutcákon

az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek

s falhoz szorítják néha a szívem.

Némelyik olyan, mint egy leborotvált,

fiatal apácafej: izzik körülötte

a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége,

ágyékok, hasak csupaszsága és comboké.

A másik meg holdkóros csontváz, de

napernyővel érkezik délről, bokáján

rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek.

A régi Velence haláltáncosa? Vagy a

háború-pestises Boszniáé? Aknavetők,

harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú

kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg

a tereken, a föllármázott

szobrok tövében, hogy megborzongjon?

Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a

rémület és a szeretet egyszerre álljon

talpra? Még a költők sem! Még ők sem!

Még ők is csak őgyelegnek az utcákon

magukban, mint akik néhány világvéget

átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak

és hol szívják utolsó mérgezett

cigarettájukat éjfél után, még én is

azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.

A visszaszökdöső

Kié ez a holdfényes csípő?

Ez a dombtetőt beborító, tömérdek haj?

A visszaszökdöső halotté,

kivel lepkecsordát néztünk együtt

a hegyi kútnál

s Isten kinyitott ablakait

annyi de annyi délutánon?

Október végi este

Szép, hideg este van.

Most gyújtja meg a csősz

a letarolt, száraz kukoricatáblát.

És elindulnak lassan a tüzek

a Duna felé,

mint amikor földig érő, sárga ruhádban

bálba indultál te is.

Hegedű, dob, klarinét sehol.

Csak valami hang suhog, súrlódik

fölöttem az estben,

mintha rám hagyott,

nehéz hajadat

most vonszolnák felhők mögé

éteri vadlibák.

Megállnak a neszre

az őzek is hallgatózni.

Kitágult szemükön csakugyan te

vonulsz át. Most sétálsz ki

a kórházból végleg, álruhában,

és a halált most hagyod ott

magad helyett az ágyon.

Nincs tó előtted, nincs kő,

nincs vihar, ijesztő birsalmahegy

a temető felé kanyarodó úton.

Szabadon lépkedhetsz a jegenyék közt,

mint gyújtatlan gyertyák között

a katángszemű, idegbeteg asszony,

aki ha közeledett is – távolodott.

Szép, hideg este van.

Kristályos, kék, október végi este.

Sárgán villog a kukoricaszár-tüzektől

megriadt fácánok szeme

a dombtetőről.

Sárgán a megmaradt diófalomb a közelemben.

Behúzódom alája dideregni.

Tulipánok

K. É. emlékére

Erős illat kerülget s bódít,

mintha tulipánok

jártak volna itt gyászolni téged.

Tudom, tudom: jobban szeretted őket,

mint a nagyzoló liliomot

vagy a meleg égövi orgonákat.

Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt

világot látni, lakni idegen városokban,

hol nem kell lesütött arccal járnod

szobrok és templomok körül

és száz méter magas kőkeresztek

állnak a hegytetőkön.

De te féltél bárhová elindulni,

féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,

féltél a tengertől is,

amely Kanada partjainál úgy nézett rád,

mint ragadozó állatok szeme.

Szegény halottam! neked csak az én

mindennapi életem kellett:

ugráló, bolond szavaim

a hóval elfüggönyzött Alagútban,

a szobám, az ágyam, ahol szemedből

minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.

Ha élnél, talán már nem is énvelem

osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,

sem a gazdátlanul maradt

szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.

Hisz szörnyű merényletek

központja vagyok évek óta:

szétvert csomópont, rom romok fölött,

vádló törmelékhegy és véres forgács.

De tulipánjaid még így is

eljönnek újra hozzám,

minden májusban szegényen s irgalmasan.

Egyedül én beszéltem

Egyedül én beszéltem rólad

az életedben és a halálodban is.

A tenger, Duinó alatt, egyszer megpróbálta,

de néhány szikla-szó után abbahagyta.

Emlékszem, mindig jött valaki, aki

megcsodált és kölcsönkérte volna szemedet,

hajadat – de országot hogyan adjon bárki kölcsön,

ha szél fújja ide-oda, vagy ha a hóesés,

mint menyasszonyi koszorú suhog fölötte?

Elárverezhetetlen életem maradsz

még kint a temetőben is. Ha néha arra

járok, magamban mondom tovább, amit

egyedül tudok és egyedül szerettem.

Lélek és víz

Elmaradtak a rímek mellőlem,

mint az egymást is

megbámuló lányok.

El, mint a váratlan és titkos

ölelkezések kölcsönkapott,

paradicsomi szobákban.

Sort sor után rovok csak ingerülten,

mintha méregerős vadkávét innék.

Sort sor után,

felelgető harangkondulás nélkül.

Régente még a babiloni zsoltárok is

rímeltek nekem:

összecsattantak, mint az elhajított,

szárnyatlan kő és bikahomlok.

Ma csak a kongresszusi paloták

suhanó,

zárt üvegfelvonói

nézik messziről egymást gyanakodva,

mint akiknek egymáshoz semmi közük.

S a levegőben is külön nagy szemgolyók

forognak árván

s eltévedt, hosszú szempillák

szarajevói gyászfátyolként.

Ki tud és ki mer ma szégyentelenül

kiállni fölhólyagosodott ajtaja elé

s várni szívdobogva,

hogy egy diólevél arcába hulljon,

vagy megpihenni nagy vizek mellett,

mint régi vándornépek,

hogy lélek és víz egymásnak válaszoljon?

Madárijesztők a dombon

csonka szonett

Ki tudja, mért, de nagyon vártam

erre a napra. A dombtetőn, fenn,

két madárijesztő jelent meg a nyárban.

Király és királynő. Rögtön tudtam, hogy nekem

akarnak hódolni, csak nekem, szakadt

eleganciájukkal. A szoknyás

úrnő kezében megrágott dinnyehéj. A nyamvadt

fenségében, jogar helyett, egy tört kólás-

üveg. Körülöttük lepkék csapongtak:

fölizgatott udvari népség. S a fény

fölöttük tízezer érem fénye volt.

Vagy talán a köztársaság megrendelhető

mosolya? A semmi előlege? A holt idő

bárgyú dicsfénye, amely annyiszor megkísértett?

Ólomkatona

Kilép egy csontos férfi a tömegből,

rám néz és azt mondja elsápadva:

hiszen te ólomkatona vagy,

a világ minden fáradtsága benned

és rajtad! Rámosolygok, ahogy a

szem alatti, kék gödrök tudnak mosolyogni.

Igen, az vagyok: ólomkatona,

a gyűrött szárazföld és a megülepedett

hamu tengerésze. Nem tudtad, hogy már

évek óta fehér sóágyban fekszem,

és társaságomban csak vasláncok,

csigakötelek alusznak összetekerőzve,

mint a kígyók? És azt se, hogy nem én játszom

a széllel, a fűzfavesszőkkel s a falakon

átgyalogló tankokkal a tavaszban,

hanem mások játszanak velem, mintha

az ide-oda taszigált népek hunyója volnék?

Mások, kiket vadszőlőlevelek

takarnak el előlem s gitárnyakak,

és mesterséges felhők már kora reggel?

A kifestetlenül maradt szemek elégiája

Levél Andrew Motion angol költőnek

Sose láttalak, nem tudom, ki vagy.

Miféle álmok alkalmazottja s miféle

polgár? Testes? Nyúlánk? Bolyongó, finom

ködember Angliából? Lovak, kutyák

barátja? Vagy a csipkés öbölben

horgonyzó sirályoké? Csak néhány

versedet olvastam ma éjjel egy vadonatúj,

csikorgó könyvben. Hó, hó mindenütt,

ahova lépsz, ahova nézet, ahova

zsebkendőt ejt le a földre Isten.

Talán a hófehér alkonyatot is

te találtad ki Essex körül, te, aki évek óta

egy kórházi ágyhoz zarándokolsz. Sehol

semmilyen hosszanti gyászcsík a tájban

Angliád földjén. Sehol egy levéltelen

fekete fa, fekete pózna, fekete erdő.

Sehol egy könnyű koporsót cipelő,

fekete madárcsapat. Áruld el nekem,

ki az a titokzatos élőhalott nő fehérben

ott az ágyon? Az az örökre behavazott,

lélegző test? Anyád? Barátnőd? Feleséged?

A kívülről szétzüllesztett éden Oféliája?

Mintha valahonnét én ismerném azt a

lélegző asszonyt. Fején és mellén

a kés vágta sebeket, szemében a felejtés szakadékát.

Kihullott, fekete haja ott hánykolódik

ma is a benzinpárás, utcai forgatagban,

a villamosok tengelyére rátekeredik,

sziszeg, sír, forog, aztán kivágódik

a munkába siető vállak fölé s föl ide, hozzám,

a világtalan, remegő szobába, hol

szemfestékes doboza is itt van,

mintha kiszáradt tó volna vagy kialudt vulkán.

Ha majd találkozunk egyszer, elmondom

neked is a kifestetlenül maradt szemek

történetét, s a korán elaludt

kórházi gyertyákét is a havazásban.

Fülcsöngés

Csöng, csöng a fülem, mint szegény

Aranyé, hajnaltól éjszakáig.

Távoli köszörűkövek és disznóölő kések

nyiszognak tán nekem is egyfolytában?

Vagy csak a testembe befalazott

tücskök sírnak fejhangon? Kiért?

Miért? Magukért? Értem?

De mért ne lehetne ez a kitartott,

örök hang bennem az elevenen

széttépett balladáké és országoké?

Hányszor ott álltam közel a

vérengzés színhelyéhez, romok és testek

halmazában, amikor nyüszítenem

csak belül magamban s némán lehetett.

Hallotok-e néha magatokban is

ilyen hangot, szonetteket és kulcscsomókat

csörgető barátaim? A fákban béke van, tudom;

a halakról lekotort pikkelyek is

tompán hullnak a homokba, de fönt,

magasan, mintha jégvonatokba zsúfolt

szívek, kezek és hajak suhognának.

Csöng, csöng a fülem, mint szegény

Aranyé. Látom félrefordított arcát,

vár a csöndre. De nincs többé

magányos, földi csönd. Nincs többé

magányos kiáltás se. Az eperfa

lombjában is ott zúg, süvít az űr,

ott, ott a halálon túli zene.

Füvet szakítok ketté

Sétálok-bétálok a kertben,

s nincs kicsi domb, ahova lecsücsüljek.

Csak hegy van, csak hegy,

árvalányhajjal és lepkékkel benépesítve.

Istenem, Isten, hát ezt is megértem!

Ülhetek magasan itt a közeledben,

s füvet szakítok ketté. Füvet

és világokat. Egyik felén a sárgarigók

és a mindig rügyező gonosztevők

sürgölődnek, a másikon, akik

gyufaszálként is égni tudnak. Meg akik

elárulják őket. És akik meg is ölik.

Gyalázat, bizony, gyalázat: ez lett

a zöld, a kék, a vörös örvénylésű remekműből:

vizek és szétszakadó kövek drámájából,

ez, ez az idegsorvasztó keveredés, ez, ez

a mocsárral összeházasított emberiség.

Jól tudom mégis, hogy nem ordibálsz

az égből, sem az agyaghegy belsejéből,

mint fogatlan, kérges kocsmatöltelék.

És hogy tudsz várni kemény türelemmel,

várni itt velem hosszan a hegytetőn,

füvek zöld vérével jelölve meg a homlokom.

Hattyúk

Ki tudja, hol éjszakáznak most

a hattyúk? Egész nap kint áztak

a hideg esőben a hideg tavon.

Kínos volt látni fennkölt nyakukat.

Talán ha énekeltek volna elnyújtva, hosszan,

mint a régi versekben, hinni tudnánk

újra magunkban. Hinni, hogy nincs

örök némaság a földön: szájatlan kő,

szájatlan fény, s a vergődő, nagy

nádasokban is még újra istenek születhetnek.

Ki tudja, hol éjszakáznak most

a hattyúk? S hol pörög le büszke

nyakukról a víz a vízbe?

Ó, mennyi semmiség!

Ó, mennyi, de mennyi semmiség körülöttem!

Fákon fönnakadt szalagok, tekintetek.

Dió az ott? Igen, dió! Kemény és zöld még,

mint a szíved volt, amikor nem szerettél.

S amott egy nyeles fejsze. Álomra hajtott

fejjel fekszik a gazban. Nemrég

a harmatos üszőt ütötték vele agyon.

Véréből szivárvány lett, szivárvány

Esztergom fölött.

Fogasok, ekék, villámhárítók, taligakerekek

és bevehetetlen hangya-kaszárnyák

állnak körül. Ócskás bazárosod is

lehetnék, Uram, ennyi kacattal.

Csak még a tűz hiányzik a leltárból,

a tűz. Egy őrült vulkán s egy

borostás, prométheuszi arcél.

Lehettem volna én is

Lehettem volna én is leitatott,

mocskos frontkatona: hadonászó

s lövöldöző rumhős, rumvitéz,

a halál ivócimborája, ki hátratolt

rohamsisakban jár és szuronnyal

csiklandozza meg az összegömbölyödött

sündisznók és a reszkető nők

hasaalját, aztán egy birsalmát

szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.

Készen volt hozzá minden: ég, föld,

behívó, parázna dobolás, készen a

végtelen utak. A holtak legújabb

szótára, melyben a csontnak

s az elveszett szemnek több neve van.

Készen az anyasírás az elsötétített

házban, ahonnét minden éjjel megindultak

volna a meleg pogácsák és a forró

kanalak a hómezők felé.

Hallom kattogni most is

a lángolva futó vonatokat,

vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket

az erdőn, melyek még mindig engem keresnek

fától fáig. Hol maradtam el tőlük?

S hol a tetűktől: a tökéletes,

kis halál csicskásaitól?

Angyal vigyázott rám? Elrühesedett

ápolónő vagy az anyás Vakszerencse?

A kihaló istenek közül Egyvalaki,

aki rám csukott titokban minden

ajtót s harangzúgásba öltöztetett?

Zúg, zúg bennem most is a harang,

de összekormozott szobákról álmodom mégis

és röpködő, véres ludakról ágyútűzben.

A diók megremegnek

Itt ülök megint

a mozdulatlan kertben,

s nem várok többé soha

tollpihék helyett sasokra,

se késői föltámadásra.

Jön, ami jön magától,

jön, ami jöhet:

reggel a gyors Nap,

magasan repülő fejszékkel az erdők felé,

délben Délről egy fojtott sóhaj,

mely a világűr gyomrát is

megremegteti.

És jönnek persze fecskék is

magányosan,

magasra tartott ujjaim között

ügyesen átrepülnek,

mintha a Gibraltár-szoros tűfokán

szállnának át a végtelenbe.

Csoda! csoda! – ujjongtam volna

régen magamban,

de már csak hallgatok,

mert tudom, hogy minden tünemény itt

a képzeletem folytatása.

Talán az erős és a szilaj fény is az.

Talán a fák is.

Fölállok, megpaskolom őket,

mint jó lovak nyakát.

A diók megremegnek,

mintha mindegyik az én zöld

szívem volna,

melyekről már semmi, semmi,

még a végzet se tudna

külön dönteni.

Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,

vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.

Szél igazoltatott minden hazátlanul

kószáló falevelet az utcasarkon,

minden rohamsisakos gesztenyét.

És szél igazoltatott engemet is.

Vékony, tavaszi felöltőben

dideregtem a Boráros tér közelében,

mint dércsípte,

pokrócos menekülők a határsávban.

Fegyver nem volt nálam,

zászló se,

kés se,

árulkodó szobor-töredék se,

de a Mária Terézia laktanya előtt

kivégzett forradalmárok

nevét és arcát

ott rejtegettem a bőröm alatt.

Csak rám kellett volna valakinek

ordítani a magasból: állj! ki vagy?

s miféle gyászos röpcédulákkal

járkálsz a romos városban ide-oda?

Talán még egy rám szegezett

mesterlövész-ujj is elég lett volna.

Elég, elég s én rögtön bevallom,

hogy a vértanú-ország

minden körözött halottjára

hasonlítok,

s hiába indulok el

észak felé vagy dél felé:

nincs kiút magamból.

Nincs, nincs semerre,

hisz még a versekben is

maszatos tankok és szétzüllesztett,

rühes rózsakertek állják el utamat.

A szélben mintha celofán-szárnyak

recsegtek volna

s bakancsok alatt szétroppanó

zsilettpengék.

Ki felejtett el akkor

rám kiáltani ott az őszben?

Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám

megjósolt halálomat?

Stockholmi átváltozás

A királyszobrok körül

tolong a téli szél a stockholmi,

belső kikötőben.

Havat, sirályt és szemetet hord

fenséges lábuk elé.

A város mégis nyugodt, mint a pompás halottak.

Vasárnapi, hideg szemével

engem, az idegent is

csak kényszeredetten követ.

Nem is gyanítja,

hogy a százados kardok

és a kilengő árbocrudak között

veled melegíttetném magamat

szeles utcái hosszán.

Veled vagy valaki mással,

aki negyvennyolc órás lélek- és test-cserével

te volnál, leginkább te.

Kinek vallanám be,

ha nem éppen neked,

hogy minden szembejövő nővel

összetévesztlek napok óta?

S nemcsak a cigányka-hajú feketékkel,

nemcsak a zöld szemű

álmodozókkal, akik a földhöz

vagdosott poharak cserepein is

úgy táncolnak,

mintha tört havon táncolnának,

vagy öt tonna szétszórt lepkeszárnyon.

A szőkék, a félbarnák,

a templomba siető gyertyacombúak

és a sálukat magasban úsztató,

királyi kurvák is mind

a te irgalmasságod ütemére közelednek.

Fönt felhők: hóvitorlák,

lent jégorchideák a vízben

s megfagyott verítékoszlopok.

Félve gondolok rá, hogy Gauguin vagyok ma északon,

a magát száműző ember,

ki szigetek, pálmák s napsütés helyett

nők lélegzetében

keres új hazát magának.

Januári jelenés

Hol a tavalyi hó?

De hol az idei?

Hidegen ragyog január,

mint lecsiszolt

mészkő szobor a temetőben.

Hógolyó helyett

fekete göröngyökkel

dobálom meg a téli fákat.

Kék vagyok, kék,

száraz kék, kívül-belül

s dülöngő, részeg nádvágókra

emlékszem gémberedve,

akik vasvellákat

táncoltattak a jégen

s ugrálva ordították:

veszett föld, veszett föld.

Legalább öt szem zúzmara

gurulna gyorsan ide,

legalább öt szem fehér gyöngy

az északi hazákból.

Megszaporítanám,

mint Jézus a halat,

megszaporítanám,

mint Jézus a kenyeret.

De fölborzolt tollal

csak egy táncoló nyakú gúnár

lépked fehéren felém.

Jőve jődögél le a magas ólból.

Viaszos csőréből

lila villámok ugrálnak elő.

Megállok s megbámulom:

ez a lúd lehetne kiherélt hattyú is!

Hol a tavalyi hó?

S Istenem, hol az idei?

Hol a behavazott száncsengők

nyelve és hol a farsangi sikoltások?

Megfagyott kenyérmorzsát

kapkod föl egy veréb a földről,

s ijedten röpül el vele,

akár egy csontos űrlakó.

Februári látomás

Nagy László halálának tizenötödik évében

Ki táncol a sírodon, László,

kora reggel? Zúzmarás tán még

a bokája is. A foga, a tarkója,

a másnapos ökle. De döngöli, döngöli

lábbal a bitang agyagot, mintha

a halántékod kellene neki. Mintha az a

szíved helyén kinyíló, másik űr,

melyben kökényszem-bolygók és

ezüst zsebóra-holdak keringenek.

Csupasz ágakon és finom ködön át

bámulom csak a kis duhaj sehonnait,

a temető parkett-táncosát: gajdol,

nyerít, csettegtet s csókokat

dobál a távolról figyelő varjúknak.

Még hosszú, nikotinos ujjai is

táncolnak vele a ködben. A lábra állt,

meddő giliszta – gondolom róla

megrendülve. Talán még a halálodat is

irigyli tőled s mézes, udvarló szavaidat,

melyektől a ruganyos húsú hölgyek

teje mindig megeredt… László,

hallod te egyáltalán ezt a hajnali

dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot?

A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék

tenyerekét? Vagy csak én hallom, én,

kinek naponta megüzenik a világ végét?

Vasárnapi csendélet – asztallal, késsel

Mire hat nap után a hetedik,

mint sisak nélkül bevonuló,

fölmentő sereg, hozzám is megérkezik,

ott fekszem rég kiterülve

a hideg konyhakövön,

s halántékomból, langyos vér helyett,

csak fáradtság szivárog.

Az arcomtól jobbra

négyszögletes, fakó asztalláb

meredezik. S balra: egy ölés

után leejtett nagy kés.

És mintha a közelből pulyka

s lúdgége hiákolna,

vagy egy selyembőrű kismalacé.

De az is lehet, hogy nem ők,

a gyönge állatok hörögnek rám,

hanem a napok. A napjaim: hétfők

és keddek s az elevenen megnyúzott péntek;

a gólyalábú szombat,

mely csánkig járt sűrű mocsárban

és most nem tud fölröpülni.

Minden megtörtént velünk újra,

ami ma megtörténhet: tankok

helyett harsány cirkuszos kocsik

száguldoztak heteken át a városokban,

és csak a hullaházak előtt

álltak meg egy-egy pillanatra,

hogy ne feledkezzünk el a félelemről.

Még innen lentről, a konyhakőről is

látom robogni őket. S látom a

grimaszokat vágó bohócokat: fölhasadt

szájjal magyarázzák, hogy semmilyen bűn

nem érhet véget addig, amíg álmodunk csupán

a gyilkosokról. De a magas házsorok

csak a gúnyos nevetéseket visszhangozzák.

Vasárnapi fejem ma megint olyan,

mint a szekrényről lezuhant, kemény

birsalma, mely saját súlyától hullana

tovább. Le, még lejjebb egy szentséges

űrbe, hol már asztalláb sincs,

kés se, és kezek se, csak hang,

csak sóhajtozások, csak elnyújtott harangszó

s földi hangyák vonulását kísérő zene.

Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,

hát kimartak;

nem sír utánam horpadt

vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.

Magam kipróbált társként

nézek az égre újra.

Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.

A legyőzőim sorban

fönt a hegyeken járnak,

s várják a suhanó, tüzes

lángnyelveket fejük fölé:

a szentlélek-orchideákat.

Várják, hogy a hatalom után

övék legyen a

dicsőség is… Legyen! legyen!

visszhangozza bennem a szív:

e riadoztató, tihanyi sziklafal.

Hisz úgyse kell nekem

semmi, ami nem a magam

csodája már.

Rámosolygok egy döglött kő alól

kinőtt fűre, mint ahogy

boldog összeesküvők szeme villan össze,

s a mosolytól máris az vagyok

újra, aki régen egy csillagról

zuhant alá,

át a felhőkön, madarak

hullámzó, sötét kárpitján át

s úgy ért földet, mint az esők,

mint éjjel is sugárzó napdarab.

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.

Hazátlanul

hazámban és csak Isten zöld

sétaterein hallom megszólalni

bátorítón a tücsköket. A legázolt

fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:

az Örök Por

országából. A tüzes nyelvek

helyett a holtakén. Halljátok,

micsoda zsibongás ébred,

s micsoda dohogások erősödnek?

Megint a cukortalan, keserű teák

íze a számban. Megint a szégyené.

Megbuktam újra? Vagy csak veszítettem?

Nyitott ablakomon

fecskék röppennek be,

mintha részvétüket fejeznék ki

némán, tanúk nélkül.

Le kéne ütnöm őket is

meghosszabbított kézzel, mint azt a sok

riherongy, utcai kárörvendőt.

Lődörögnek csak és fagylaltoznak

végig a körutakon,

és szemembe vihognak pimaszul

a sétáló csípejű árnyak közül.

Sok kicsi púderes halálfej!

Ha ötször születnének a földre,

akkor se értenék meg, mi fájhat nekem.

Hiányzik hozzá öt szívük,

öt agyuk

s ötvenezer emlékük a múltból.

A Vérmezőn öt lenyakazott

pünkösdirózsa fekszik.

A csellengők közül senki se tudja,

hogy hanyatt lökött szülőhazámra

gondolok mindig,

ha azt az öt, sorba fektetett rózsát látom.

Sebaj! táncoljanak csak vihorászva

arcom előtt, fagylalttal

vagy idomított vércsékkel jobb kezükben.

Legyen néhány nyár megint az övék.

Legyen a könnyű pipacsokkal együtt,

és a reklámként fölgyulladó planétákkal!

Szűrt árnyékban

Kik azok az ápolt sörivók ott

a Pasarét fölötti kertben,

óriási napernyő alatt?

Nyakukban vastag nyaklánc vert aranyból,

és szőrös ujjaik,

mint kövér dongók,

lustán csaponganak

a poharak fölött.

Ismeretlen, kis Kolumbuszok,

akik csak nemrég fedeztek föl

maguknak

egy-egy párában úszó tartományt

banánültetvényekkel,

zöld almával,

hangya-farmokkal,

s máris hordószámra szállítják

a hangyasavat

a titokban fegyverkező hadseregeknek?

Vagy nőket cserélnek el olcsón

klasszikus romokra?

A szűrt árnyékban és a szürke cigarettafüstben

olyanok, mint akik

szem nélkül is látnak,

fül nélkül is hallanak

és szendergő halántékerükkel is megérzik:

merre gurul a gyöngy a tengerekből

s a megcsapolt testből a vér.

Határ? Határok? Kínzó áttünések?

Hajléktalanul bujdosó, szegény himnuszok?

Bartók közeli szobor-fején

a tipródó vadvércsék oly távoliak

nekik, mint a halál fuvolása.

Egy fának támaszkodva nézem

röpdöső, dongó ujjaikat a délutánban.

Látom, hogy az égbolttal együtt

ez a nap is az övék!

Ki tudja, nem az új megkínzóim szíve

izmosodik-e bennük?

Szabad vagy, szinte bűnösen szabad

csonka szonett

Mindenki lemondott már rólad.

Szabad vagy, szinte bűnösen szabad. Lakhatsz

Isten bármelyik fája alatt vagy egy beroskadt

ház pincéjében. Az ágyad lehet matrac,

vagy Heine úr sóvárgott selyemágya.

Máskor pedig egy vagon liliom.

Nem te akartad így, de ha egy élet ára

ennyi: ne nyögj, ne sírj, mondd azt, hogy ezt is kibírom.

Ne is csak mondd – énekeld inkább vicsorogva:

hadd repedjen szét szálkái mentén

minden szőlőkaró, s művelt hóhéraid fejcsontja

is recsegjen csak velük. De ne tudják meg senkitől soha,

hogy új korszak jön: az áldozat magára talál újra,

és az üldözőket sorvasztja el a migrén.

Szobor és jácint

Szécsi Margit emlékezetére

Téged mindig kihagytak,

kikerültek,

csak a halál játszott veled fogócskát, Margit.

Csak a börzsönyös erdők

ejtettek válladra vörös kendőt.

Ó, mennyi nagymenő cipőjén

csillámlott üstököspor!

Mennyi hölgyike nyakában hósál!

Pedig senki se tudott úgy a kocsmákban

s a dicsőség felé száguldó vonat

büféjében könyökölni, ahogy te tudtál.

Magasan ácsorgó ujjaid közt

a hosszú szipka

lehetett volna madár-trombita,

angyali fanfár –

de te az Isten közelébe is

inkább az elkárhoztató

füstöt fújtad,

nem a hozsánna-zsoltárt.

Szobor és jácint egy személyben!

Balassi kóbor lelkétől

női vitéz! Kit ha hétszer

körüláll a villám,

a lángoló rácsokon hétszer kinéz.

Éltek itt királynők, kurvák, nagyszüzek,

szerelmes malteros lányok, mezítláb

lépegetve a talicska-padlón.

Ha megszólaltak, elindult

minden rajongó porszem a túlvilágra.

De ha te szóltál,

visszatért minden tűzvész, gyöngédség,

minden álom,

vissza a házba.

Bimbósodik a Nap, mint a te

vadóc pipacsaid a dombon,

s kibomlik nemsokára,

ahogy a házasságtörő szenvedélyek.

Mind a tíz szememmel egyszerre nézlek:

féltékeny vagy-e rám, ránk?

féltékeny-e a szélhámos halálra?

Nem szólsz, csak mosolyogsz,

mint a szavaktól eltiltott árva.

Istentelen nyár

A kutya is csak áll, áll és liheg.

Még elheveredni is lusta a bokor alá.

Serceg fekete szőre és szálankint kunkorodik,

mintha gyufaláng pörkölné meg a végét.

Aszalódik a fű, a bodza, az árvacsalán,

s bármerre nézek, mindenütt kis, fehér

csontvázakat látok tántorogni a levegőben,

s lehullott madarak szilvamag nagyságú szívét a porban.

Feléd is félve nézek: zöld-e még szemed,

s látni-e benne azt a mélyben csillámló kutat,

mely a tengerek emlékével köt össze engem?

Vagy ebben a goromba nyárban száradsz és

sárgulsz már te is, mint az ereje szakadt akác,

s kérges tilalomfa leszel lepkéknek, bogárnak?

Nyárvégi fáradtság

Elfáradtam, ahogy a kizsarolt

föld is elfárad nyár végére.

Suhanó nedveim cseppenkint szétgurultak,

elpárologtak, s elvétve már csak egy kóbor

madár köszöni meg, hogy ihatott belőlük.

Nézem pihenő, kicserzett ökleimet

itt a kerítésdúcon. Hantok? Göröngyök?

Inkább apám fáradt arcára ismerek bennük.

Kazalrakás után szokott maga elé meredni így,

félholtan, mögötte aszályos ég és száraz villám.

Ó, ezek a görcsös paraszti arcok, öklök,

bálványképek, távol a puha ibolyáktól

és távol a dús vizektől! Mintha baltával

faragott emlékek gyűlnének körém

mindig a nyárban s letűnt istenek emberei,

kik egyenesen a Napból vándoroltak

szegényen ide a földre kaszálni,

tarlót törni. Eltűntek, meghaltak rég,

de én velük fáradok el most is a fülledt

kukoricásokban és a hangyabolyos réteken,

ahol kasza vágja át a fölfújódott, kis

tehénkék nyakát, kasza a szivárványt is.

Állok a napon, keményedem és száradok

tovább. A közelből egy megütött fa

tompa nyögését hallom. Zene ez is!

Zene, zene, fa-himnusz, melyet a föld fölött

bujdosó csontok hallhatnak csak meg igazán.

Nem tagadom: a szemem sötétebb

Itt vagyunk még zavartan együtt

egymással, barátaim, s mi történik velünk

ebben a selyemkendőként lángra lobbant

nyárban? Van, aki jön-megy, ordibál

közöttünk, könyököl egy késen;

van, aki almacsutkákat rágcsál idegesen,

s elveszett kabátgombját

keresi kint a temetőben. És van, aki

a szentivánéji szamárbőr szagát érzi

lengedezni az Országház felől,

és menekül, menekül.

Hát ezek történnek velünk, nevetni való,

egykori győztesekkel a – vereségben?

Ezek a kis laposságok, suta mesék?

Látom a félárbocra leeresztett díszzsebkendőket,

ott lengedeznek sorban halántékaitok

fölött, mint félresikerült szerelemben.

Már csak az árnyéklovas vagy az árnyékautós

bujdosások hiányoznak az örök Bakonyban!

Már csak a konyakban oldódó altatók és a

fésűmuzsikán is följajduló Bartók!

Egy hínárral megrakott szekér fordul be

épp a templomkertbe – súgja valaki

váratlanul mögöttem a tízezres utcán.

Egy hínárral megrakott szekér

a semmiből! Talán egy ismeretlen versből

üzeni, talán egy halott naplójából. Halljátok

ezt a csupa zöld, csupa lucsok, csupa

dögnehéz remény-mondatot ti is, barátaim?

A nyár megsütheti kezünk fejét a

homokban, a rücskös kőasztalon, a hegy

tetején, de látó és halló szemeink

az ámulatban még találkozhatnak újra.

Ne felejtsétek: ez az idő a mi örökölt

időnk! A szerelmek ilyenkor szoktak

a leveretésben leginkább ránk találni,

s a tüskefáról lepattanó fények is

ilyenkor rajzolják rá arcunkra

legszívósabb halottaink arcát.

Nem tagadom: a szemem sötétebb,

mint a falban elszenesedett gerendavég

vagy az útfélre rugdalt bazalt,

de tudom, amire most ránézek vele,

újra remegni kezd, és megadja magát.