Vakulnom kell

ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdték a verset régi költők. Este volt, szél fújt, a gyertya kis lángja megdőlt. A birsalma, mint elvesztegetett nyarak emléke, körbeillatozta a szobát. Az asztalon kés, könyv és fácántoll hevert   s árnyék növesztett meg a falon   egy megválthatatlan koponyát. Nem volt a helyén semmi, mégis mindennek helye volt: a földön szétszóródott, gyöngybetűs levelekben rigó kiáltott föl s hazát kereső fecske csirikolt; kertek susogtak jázmin-torokkal és szoknyájukat széthányó szeretők: titkos királyság édesei,   kik, mint az erdőtüzek,   habzsolták föl maguk körül a levegőt. Távolról nádas zörgött, gyöp-hantú mező dobogott, mintha kísértet-órán a halál hajtott volna nyugat felé fekete ménest: gazdátlan csordát a csataterek összefogdosott lovaiból. Jó volt ilyenkor együtt remegni velük, együtt remegni a földdel   s könyörgő himnuszt írni   a haza és a háború istenéhez. ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdenék verset magam is, ráérősen, ahogy a sétára induló ég Esztergom dombjai fölött megereszkedve havazik s hallgatnék vadlúd-sírást a sorok között: a háborúk visszatérő álmából hátrafelé kiáltó madarakat,   mint aki rég nem azt csodálja már, hogy élhet,   hanem, hogy életben maradt. Fák bámulnának közelről, mint születésemkor ujjongó szemek s a hegy tetejére temetett katonahalottak galagonyaillata lengne körül. De mit ér ma itt a bámulat s mit a képzelet, amikor szentföldi zarándokként a buta semmibe gyalogolnak. Tódulhatnának ide téli tulipánok, jéglakók, holdemberek,   szemem megszokná gyorsan őket is,   mint megaszalódott, őszi kétségeket. Valahol, bent a vályús völgyben, vadászok durrogatnak. Visszhang visszhangot űz. A távcsövek szálkeresztjén táj-töredékek, havas nádasok, vértanú nyulak. Csupa elmozdulás, csupa szilánk és vérselyem-férc. Vakulnom kell, ha a világot látni akarom újra, süketülnöm, ha hallani. Egyetlen hangban   a hajsuhogást és a tengert,   s a kimért idő hatalmát baltazajban.