Átengedem magam

Ország, országom, gazdátlan ország, tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban! Fölötted, fönt, a huzatos űrben elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak, mintha magasvasúton sebzett lelkekkel megtömött vonatok robognának az éjszakába, szerelvény szerelvény után. Félálomban és dadogva hazámnak is mondhatlak téged. Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem a szórakoznivágyó város légterében s borotvaéles költeményeid pedig, mint késes angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél világos délben is, hogy a romlás turistái legalább a bennem kinyíló egeket ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar Holddal harmadszor üzenik nekem, hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már siratnak is minket föld alatt futó vizek… Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt. Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának: e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem.