Valaki üzen a téllel

Húsz éve nem csikorgott így kemény   éjféli hó a sarkad alatt; húsz éve nem volt ilyen magas az ég sem a hótól roskadó háztetők fölött. Végigsüti a Hold előtted az esélytelen Keleti Károly utcát   s most talán még az se torpasztana meg, ha kristály-koporsót hoznának veled szemközt, vállukon, nyúlánk férfiak. Nem a fülednek, nem a szemednek   s nem is a képzeletednek udvarol ez a gyémánt-fényű és üvegropogású éj! S nem is gyerekkorodnak, amikor porcelánfogukat hideg angyalok csikorogtatták befagyott kutak körül,   de szibériákból hazatért szívednek, mely most kezd megkeményedni újra, Istentől tanulva szilajságot és haragot. Lágy selymek s borzas bársonyok is   csonttá fagynának most lélegző szád előtt, mint kiteregetett lepedők. A vizenyős, puffadt arcokat pedig vékony jéghártya kérgesítené. Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek   dermednének meg szeme láttára hirtelen s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe. Törtetsz hazafelé, sík utcán, mégis   mintha minden lépésedre szálkás akáckaró törne ki tőből. Húsz éve nem hallottál ennyi recsegést-ropogást! Ennyi bátorító kísértet-hangot a talpad alól! Valaki tán üzen neked a   téllel. A sok megcsomósodott beszéd után a hó, a Hold, az ürességet betöltő gyémánthasadás hangján üzen.