Valaki üzen a téllel

Húsz éve nem csikorgott így kemény
 
éjféli hó a sarkad alatt;
húsz éve nem volt ilyen magas az ég sem
a hótól roskadó háztetők fölött.
Végigsüti a Hold előtted
az esélytelen Keleti Károly utcát
 
s most talán még az se torpasztana meg,
ha kristály-koporsót hoznának
veled szemközt, vállukon, nyúlánk férfiak.
Nem a fülednek, nem a szemednek
 
s nem is a képzeletednek udvarol
ez a gyémánt-fényű és üvegropogású
éj! S nem is gyerekkorodnak,
amikor porcelánfogukat hideg angyalok
csikorogtatták befagyott kutak körül,
 
de szibériákból hazatért szívednek,
mely most kezd megkeményedni újra,
Istentől tanulva szilajságot és haragot.
Lágy selymek s borzas bársonyok is
 
csonttá fagynának most lélegző szád előtt,
mint kiteregetett lepedők. A vizenyős, puffadt
arcokat pedig vékony jéghártya kérgesítené.
Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a
hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek
 
dermednének meg szeme láttára hirtelen
s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló
halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe.
Törtetsz hazafelé, sík utcán, mégis
 
mintha minden lépésedre
szálkás akáckaró törne ki tőből. Húsz éve
nem hallottál ennyi recsegést-ropogást! Ennyi
bátorító kísértet-hangot a talpad
alól! Valaki tán üzen neked a
 
téllel. A sok megcsomósodott beszéd után
a hó, a Hold, az ürességet betöltő
gyémánthasadás hangján üzen.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]