Valaki üzen a téllel
Húsz éve nem csikorgott így kemény |
|
éjféli hó a sarkad alatt; |
húsz éve nem volt ilyen magas az ég sem |
a hótól roskadó háztetők fölött. |
az esélytelen Keleti Károly utcát |
|
s most talán még az se torpasztana meg, |
ha kristály-koporsót hoznának |
veled szemközt, vállukon, nyúlánk férfiak. |
|
Nem a fülednek, nem a szemednek |
|
s nem is a képzeletednek udvarol |
ez a gyémánt-fényű és üvegropogású |
éj! S nem is gyerekkorodnak, |
amikor porcelánfogukat hideg angyalok |
csikorogtatták befagyott kutak körül, |
|
de szibériákból hazatért szívednek, |
mely most kezd megkeményedni újra, |
Istentől tanulva szilajságot és haragot. |
|
Lágy selymek s borzas bársonyok is |
|
csonttá fagynának most lélegző szád előtt, |
mint kiteregetett lepedők. A vizenyős, puffadt |
arcokat pedig vékony jéghártya kérgesítené. |
Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a |
hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek |
|
dermednének meg szeme láttára hirtelen |
s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló |
halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe. |
|
Törtetsz hazafelé, sík utcán, mégis |
szálkás akáckaró törne ki tőből. Húsz éve |
nem hallottál ennyi recsegést-ropogást! Ennyi |
bátorító kísértet-hangot a talpad |
alól! Valaki tán üzen neked a |
|
téllel. A sok megcsomósodott beszéd után |
a hó, a Hold, az ürességet betöltő |
gyémánthasadás hangján üzen. |
|
|
|