A som, a lonc, a sejtelmes kökény

Kitartó, hosszú ősz már hetek óta. A költő elálmosodva nézi a lusta macskákat az október végi napsütésben. Hevernek kint a kertben,   mint prémekbe bújtatott reklám-hölgyek. Sárga szem, sárga lomb, sárga lidérc tűz nyomulna be a versbe s egy karneválozó vulkán lávája nagymessziről – de a költő váratlanul most   A vak Miltonra gondol,   ki arcához érintve a rózsát köszöntötte az évszakot sugárzó szemüreggel. Talán az ő mosolya azóta is az ősz, a bordátlan égre fölsikló derű, a som, a lonc, a sejtelmes kökény; talán az övé minden átvilágított jegenyecsúcs s a fényszóró-hosszú sugarak is a temetőkön.