Finnország páfrányai közt

Itt most ráérek,   nem hajt az idő; nem sziszeg rám a sors az alvilági fűből. Két óriás kő néz: két vörös ökör, hevernek kint a parton, mintha épp kérődznének. Dél sincs még,   de már két zápor beköszönt hozzám s öt kósza sirály. Jöttek, mint szabadságos matrózok Helsinki felől. Mögöttük az ég összeturkálva fehérrel. Bent a városban, messze,   aranyórák lüktetnek idegesen s forog ötvenmillió félőrült kerék az utcán, forog a földben, a föld fölött, a szerkezetek gyomrában s tündöklő nikkel-agyak akadémiáját   rázza a száraz sírás: hova rohannak azok a kerekek s miért? Kék zománc-ketrecekben hova a szenvedélyek? És megállhat-e az Ember újra, ha akar régi sebeknél,   kivesző, boldog riadalmaknál, miként áfonyabokor mellett őzek, lepkék, szarvasok s kiveszésre ítélt költők is megállhatnak? Vagy sodródik tovább   a halálsugarak felé idillien, mérgezett tűk és tűzvész-csóvájú rakéták nyomán, birodalmi fülzúgás kísérő zenéjével? Semmi, semmi. Engedem:   hadd fussanak tovább a kétségek, a vágyak, hadd fussanak a kábult kerekek. Finnország páfrányai közt fekve hallgatom: beszél magában az erdő, vénséges vénen beszél.