Mint tékozló fiúval kék lángú lepkék
| Végre egyedül. Délelőtt kilenc. |
| Végre a világban, magam is világ. |
| Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben, |
| mely eltakarná a háztetőket. |
| És sírni se sír most senki |
|
| Hűségem és hűtlenségem áldozatai |
| talán egymást keresik épp a városban, |
| hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem. |
| Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a |
| falban, de én most nem vagyok ott, |
| ahol szavakkal ölni szoktak. |
|
| Soványka fénycsík imbolyog asztalomon, |
| csuszkorál jobbra-balra csalfán, |
| ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél. |
| Percek futnak el, mire megértem: |
| a mindenség játszik velem, |
| mint tékozló fiúval kék lángú lepkék. |
|
| Hazaértem volna hát én is? |
| kusza, tékozló fiú, haza, magamba? |
| Vörösbe játszó óceánpart homokján |
| valaki ott sétál még, aki |
| három napon át nevetett. A fákról |
| szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé |
|
| nem akartam más lenni, csak fény, fény, |
| ki eltársalog Istennel, el a nyárral! |
| Ma már vizek s városok látképe dereng csupán, |
| az is villámcsapásos anarchiában. |
| És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik, |
| nő mögötte a csönd, ahogy tiktakol órám. |
|
| Rőt háztetők hullámlanak elém a |
| délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt. |
| De bent, magamban, szabad vagyok, mint |
| senki más. Az vagyok, ami a végtelenség |
| szeretne lenni: magára ébredt arc |
| és mámoros várakozások színhelye újra s mindig. |
|
|
|