Otthoni udvar, ősz előtt

Szeptember. Hosszú napfény az udvaron s kifakult mályvák a konyhafal előtt. Lesántult kőrisbogár biceg el köztük az éjszakák felé. Esők, villámok és leszerszámozott lovak árnya indul utána lassan tartós száműzetésbe. Tudom, indulnál vele te is az ősz elől, a tél elől magadba, befelé: homályos, zöld utakra, ahol nem kísér soha zúzmarás harangszó s óraütés. Pedig neked meg kell tanulnod végre itt maradni a romlás színhelyein: leprás falak s letört kilincsek földjén, a rosszul alvó kutak kávája mellett, mert az itthoni udvaron is már csak te vagy az egyetlen, magasba fölcsapódó arcél, a pusztuló falu-Ninivékre emlékező Jónás. Az ásító istálló-száj körül kövér legyek donognak most is, mint a bolondnak született lány maszatos szája körül. Lekvár és méz csatakja köpülődik lágy szárnyuk tövén s daliás trágyadomboké. Ha kóválygott is valaha tőlük fiatal gyomrod, fekete bandájuk ma a jászol alá temetett halott lovaknak muzsikál. Az elnéptelenedett ólak előtt biceg a lesántult kőrisbogár. Mögötte az udvar megöregedett porában apró, kis forgószelek mocorognak.