Kiböjtölöm megtisztulásodat
| Szomorú bűnödet csak én ismerem igazán |
| s én bocsáthatom meg, ki a halállal is |
| Július van: szól a tüzes dob kertünk mögött |
| s mindenki téged akar látni: hogyan vergődsz a porban. |
|
| Még a vadrózsa bokraiból is kárörvendő |
| szemek figyelnek. Teli a Sashegy oldala velük. |
|
Nézik sejtelmes jobb kezedet: |
| ott van-e a mocsár békanyálas kesztyűje rajta? |
| a lemoshatatlan bélyeg ott van-e kézfejeden? |
|
| Én béna vagyok. Fejemnél zöld kökényóra |
| tiktakol időtlenül. De te mutasd csak magad, |
|
mutasd szégyened tengerszemét, |
| a beléje fojtott eszelős angyallal, aki |
| túszul ejtett s vitt volna magával kárhozatba. |
|
| Magas hegytető izzik a délelőttben: mészfehér |
| Isten arca. Nem akarok mást nézni, |
|
amíg te talpra nem állsz, |
| csak ezt a fény-fennsíkot. Vakítson hét hétig a kő, |
| vakítson hetvenhétig: kiböjtölöm lassú megtisztulásodat |
|
| az időben, szerelemmel, vagy szerelemtelenül, én, aki |
| sokat szenvedtem mások bűnétől folyton és sokat |
| füvek, levelek zöld vére szárad, mintha Krisztusé, |
| és tompa szívütéseimet egy erdő hallgatja hátad mögött. |
|
|
|