Szent és gonosz idő

Micsoda nyár ez újra! Negyvennapos szárazság taplója rajtunk. Morzsalékos a hant, a dombhát s tölcséres forgószelek indulnak el a rozstáblák közepéből. A mezőn szétszórtan tücskök és laposra száradt rózsabogarak hevernek hanyatt, égre meredő lábbal, mint szomjúságtól elhullott etiópiai tehéncsordák. Por, por és hamu röpdös már hetek óta a temetőkből is. Por, por és hamu a szobrok szájából. A napon kinn felejtett kéz etruszk síralak cserepesre égetett keze is lehetne. Arany és kifehéredett csont nézheti ilyen áthevülten egymást közelről, mint izzó szerelmesek. Ettől szikrázik így a porcelán ég s az alvajáró tüzek is ettől indulnak feléd, hogy bőrödet megérintsék – Szent és gonosz idő! Bármerre fordulok, szememet sárga tűk szurkálják a magasból. Esőért kéne tán könyörögnöm: jöjjön vágtatva ránk, földig lógó vízözön-sörénnyel, mint pusztai ménes. De letapasztom inkább a nyelvem a szám padlójához s hagyom veszni a világot némán a szárasztó hőben s magamat is a te augusztusi forróságodban perzselődve.