Lódobogást hallok a nyárban

Elindulok s még nem tudom, hova. Talán ez a türelmetlen hársfa majd segít eldöntenem: belehajol máris a szélbe s röpül előttem föl a dombra, az elvágtató darazsak után,   kik az édesség és a vadság   aranyszegélyű zászlajával be-becsapnak a völgybe, szablyás századok végvári vitézeit megidézve. Láttukra föllobban bennem az örökké kijátszott vér,   a várromok alján megrekedt idő: mintha bujdosó dac és rajtaütések mámora nevelt volna engem már a születésem előtt is! Kiáltozást és lódobogást hallok a nyárban Esztergom felől: Mária, Mária, Nagyasszony, segíts!   Látom: gazt súrolnak a kengyelek,   sziszegő csalánt és szemek röpülnek el véresen fejem fölött: szüzekre kilőtt ágyúgolyók. Mint ló nyakára, hajolok rá én is a szélre s vitetem magam a vér útján vakon. Lepkék iszkolnak el előlem ijedten nyugat felé, szívdobogásommal és szégyenemmel.